Az élettapasztalatainkból és a tanításokból hajlamosak vagyunk egyenleteket gyártani. Hogy ha ezt teszed, és ezzel bővíted, azt meg elveszed, valahányadikra emeled, akkor megkapod az eredményt.

Nyilvánvaló, hogy nem kilóban, méterben vagy literben. Mégis vannak, akik patikamérlegre teszik a szeretetet. Hogy ők jobban szeretnek valakit, mint bárki más.

Változz meg – ömlik rád mindenhonnan a tanításokból, a környezetedből. A kérdés azonban az, mit jelent a megváltozás, van-e valójában megváltozás?

Az életközépi válság nem kor. Nem dátum. Egy pillanat. Az a pillanat, amikor rádöbbensz, hogy talán többet éltél, mint amennyi hátravan.

Láttál már kerítéskaput, tele lyukakkal? Amikor egy törpe kukucskál át egy lyukon, a rét zöldellő füvét látja. Amikor egy óriás, a kéklő napfényes eget. Amikor te állsz ott, vajon mit látsz?

Amikor meg akarsz változtatni valakit, az olyan, mintha születésre kényszerítenél egy magzatot. A születésnek is megvan a maga folyamata, ritmusa, ideje és módja.

Izgalmas, amikor valaki az önmegvalósítást tűzi ki célul. Vadul keres módszereket, eszközöket, hogy megvalósítsa önmagát. De ki az az önmaga?

Nem titok, hogy az érzelmeink központja fizikailag az agyunk limbikus rendszere. Hormonok termelődnek, amelyek különböző érzelmeket jelenítenek meg bennünk.

Hányan keresik a nagy Ő-t, az ideális társat. Talán te is így vagy ezzel. De tudod-e, milyen az ideális számodra?

Hányan szeretik a saját drámáikat, amelyben ők a főszereplők. Acélos mellvértben vagy épp bohócsipkában állnak fent a színpadon, várják a vastapsot, és nem akarnak lelépni.

A tökéletesség óriási elvárásokat támaszt. Az elvárások alatt pedig össze lehet törni. S vajon milyen joggal várod te magad tökéleteset?

Hazudhatsz bárkinek. Vagy rájön, vagy nem. Még magadnak is hazudhatsz, és még ez is rendben van. Hiszen nem feltétlenül rossz szándékból teszed, talán nem is tudatos önmagad félrevezetése.

Mindenki mindenkivel összepasszol, és senki senkivel. Nincs is olyan, hogy igazi. Vagy mindenki az lehet. Mert az igaziság benned születik meg.

A kalandfilmekben oly gyakori jelenet bizonyára ismerős számodra is: lovas katonák hurcolják el a „gonosztevőt”, csuklóit kötéllel egymáshoz szorítva, bőrébe a húsig hatol a fájdalom.

Azt gondolod, nem tudsz teremteni? Azt gondolod, ez talán valamiféle kiváltság, képesség?

Kigondolod, megteszed, lesz. Leírva végtelenül egyszerűnek tűnik. Az is.

Sokkal könnyebb egy rózsaszínre festett világban élni, tele illúziókkal és légvárakkal, mint a valóságot meglátni és szembesülni azzal, ami van.

Az ember a komfort zónáján belül érzi magát a legjobban. Ha nem így lenne, nem lenne ebben a zónában.

Lehet-e jól szeretni? Vagy csak szeretni lehet? S ha szeretsz, vajon honnan tudja a másik?