Térdre hullott szerelem

Hetek óta terveztem, hogy megmondom neki. Két és fél év után elérkezettnek láttam az időt, hogy búcsút intsek ennek a majdnem lánykérésig húzódó kapcsolatomnak. Gergővel az egyetemi gólyatáborban ismerkedtünk meg. Az első vacsoránál mellém ült, és attól kezdve le sem lehetett vakarni rólam. Szőke haja, kék szeme, daliás termete és a figyelmessége azonnal levett a lábamról. Akkor úgy gondoltam, ez a szerelem.

Csakhogy, miután Pétert megismertem, megértettem, mi is valójában az a mindent elsöprő, mélyről jövő, semmihez sem hasonlítható érzés. Az, amelyik miközben szoros köteléket hoz létre két ember között, szabadon is enged.

Gergő amolyan holtomiglan-holtodiglan-típus volt. Eleinte imponált a ragaszkodása, de idővel zavaróvá vált. Olyan volt, mint rágógumi a cipő talpán. Függése és beteges kapaszkodása fojtogatott. Úgy éreztem, nem húzhatom tovább. Elérkezett az idő, amikor meg kell mondanom neki, hogy mást szeretek. Félévi vizsgaidőszak volt. Januári kopogós hideg. Szél és csapadék nélküli kíméletlenül fagyos szerda délután. Vajon ez a megfelelő nap a szakításra? Bizonyára nem. Egyáltalán, létezik erre megfelelő alkalom? Ahelyett, hogy sokat időztem volna e gondolat felett, megállapítottam, hogy tovább húzni az időt, még igazságtalanabb.

Ott ültem a belvárosi öreg bérház második emeleti, penészes falú, egyszobás lakásában. A függőfolyosókkal körbefuttatott belső udvar szomorúsága éppen csak hogy elérte az ablakpárkányomat. A fénytelen lakásban egy növény sem bírta sokáig. A falra tett képeim a magas páratartalom miatt idővel hullámosak lettek, a könyveim a hónapok elteltével úgy néztek ki, mintha strandon jártak volna. Sokan fejvesztve menekülnének innen, ahol még a ruhák is napokig száradnak, én mégis hálás voltam, hogy van hol laknom.

Ebben a szedett-vedett bútorokkal teli albérletben aznap délután is Pétert vártam. Az előszobából nyíló kis konyha sarkában árválkodó hokedlin ücsörögve nagyszerű kilátásom nyílt a bejárati ajtóra. Miközben percenként az órámra pillantottam, a tekintetem hol a kopott rézkilincsre, hol az ajtófélfa mellett lemálló szürkés vakolatra vándorolt. Hogy is hanyagolhatta el így a tulajdonos ezt az egykor valószínűleg patinás lakást? Arról, hogy hajdanán előkelő cselédlak lehetett, a mennyezeti lámpák körüli rozetták, az ablakokat takaró faragott spaletták és a virágmintás, kopott (20x20cm-es) cement járólapok árulkodtak. Mi mindent láthattak és hallhattak már ezek a falak? Most az én történetemet figyelték. Nem bírtam tovább. Elővettem a telefonom és percekig néztem a rám meredő sötét képernyőt. A saját arcomat láttam benne. Mintha a tükörképem azt üzente volna: mit vacakolsz? Írd meg! Ennyivel tartozol neki. Mély lélegzetet vettem, és megírtam Gergőnek, hogy vége. Megkönnyebbüléssel teli bűntudat mardosta a szívemet. Tényleg két és fél év után csak ennyi? Egy üzenet? Igen. Egy üzenet. Nem bírtam a szemébe nézni. Láttam magam előtt a kétségbeesett tekintetét, miközben olvassa a soraimat. Szinte hallottam, amint megszállottként bizonygatja, mi vagyunk a tökéletes pár, és fájdalomtól megrészegülten szinte önkívületi állapotba kerül.

Ilyen volt ő. Igazi művész. Szenvedélye hol épített, hol pusztított. A mély érzések ajándéka és átka kísérte az egész életét.

A mindig pontos, új lovagom aznap is vörös rózsával érkezett. Semmilyen nehézség nem számított, amikor vele voltam. Könnyed, mégis felelősségteljes természete új világot nyitott meg számomra. Az elidegenedett fővárosi lét és a vendégmarasztalónak egyáltalán nem mondható lakás világából ő minden látogatásával kiemelt. A nyikorgó, halványzöld faajtón kilépve az élet orrára együtt nyomtunk fricskát.

Azon a jeges januári szerda délutánon kéz a kézben, felhőtlenül sétáltunk ki a bérház tonnányi súlyú kapuján. A bejárat tövében, mint mindig, akkor is ott ült a kan cirmos. Egészen nekibújt a kapunak, kiélvezve a lépcsőházból kiszivárgó meleget. Ösztönösen jobbra indultunk el, mintha egy láthatatlan kéz arra húzott volna bennünket. A szűk, kopár utcán rajtunk kívül egy teremtett lélek sem járt. Kinek van kedve sétálni ebben a dermesztő, cudar időben? No, és egyébként sem az a kellemes sétálóutca volt a mienk. A járdán éppen csak annyi hely maradt, hogy a gyalogosok elférjenek az egymás vállának feszülő bérházak és a békésen parkoló autók között. Igazi kihívásnak számított úgy végigmenni az így kijelölt nyomvonalon, hogy a kabát egyik vállát ne a házfalak koptassák, a nadrág másik szára pedig ne az autókat törölje végig. A töredezett járdán megbújó kutyagumik kerülgetéséről nem is beszélve.

Alig tettünk meg néhány lépést, a sarkon ismerős alak közeledett. Csak álmodom! Csak álmodom! – ismételgettem magamban. –Mit keres ő itt? Hogyan érhetett ide ilyen gyorsan? Az üzenetet nemrég küldtem el. Mire elengedhettem volna Péter kezét, már észrevett és futott felénk. Okkersárga télikabátja visított a tégláig csupasz házak könyörtelen érintésétől. A falak mereven álltak ellen a rémülettel teli száguldásnak.

Amikor odaért, térdre vetette magát előttem, és zokogással teli könyörgése megtöltötte a kietlen utcát. Megfagyott bennem a pillanat.

Miközben Péter kezét szorítottam, sokkos állapotba kerültem. Nem bírtam el, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki. Olyan volt, mintha kiszálltam volna a testemből. Kívülről figyeltem az eseményeket. Madártávlatból szemléltem a kísérteties utcát. A házak ablaka és az autók lámpája érzéketlen szemtanúként nézte végig a jelenetet. Szigorú és bíráló tekintetükkel csak még nehezebbé tették a helyzetet. Egyik oldalunkon csendben húzta meg magát egy világoskék Volkswagen Bogár. Ő volt az egyetlen, aki némi kíváncsisággal és együttérzéssel figyelt bennünket. A másik oldalon, mellettünk terpeszkedő ház alagsori ablakában megbújó ventilátor meleg levegőt fújt Gergő hajára. Ahogy ott térdelt ez az összetört szívű fiú, úgy éreztem, mintha egy filmet néznék. Egyszerre voltam közönség, szereplő és mindeközben operatőr. A bennem élő kamera ráközelített Gergő arcára. Eddig nem is vettem észre, hogy fémkeretes szemüvege mögött milyen kuszán áll a szemöldöke. Vajon kitől örökölhette? Értelmetlen és oda nem illő gondolatok tömege csapongott a fejemben. Ki tudja mennyi idő telt el ebben a mozdulatlanságban. Dalí Elfolyó idő című alkotása is egy hasonló pillanatban születhetett. A külső és belső világom képei felerősödtek bennem, de a hangokat továbbra sem hallottam tisztán. Az érzelmeim lezárása a túlélést jelentette.

– Ne csináld ezt, Gergő! – nyílt szóra a szám, miközben egy egész más párbeszéd zajlott le bennem. Ez nem lehet igaz. Menekülj! Elég volt! Nem akarom! Segítsen valaki!

Péter mintha meghallotta volna a belső hangomat, bölcsen és higgadtan csak ennyit mondott:

– Gergő, gyere, állj fel! – és mint férfi a férfinak segítő jobbot nyújtott. Ott és akkor tudtam, sőt, nem csak tudtam, holtbiztos voltam benne, hogy a megfelelő férfit választottam.

Ha tovább olvasnál...

error: Content is protected !!
Scroll to Top