Csak egy kávé

Ülünk a kávézóban, a várva várt randevú röpke órájában. Amíg a sütire várunk, izgatottan fogalmazom magamban, miképp is osszam meg vele az örömhírt, amely egyben némi kihívással is társul. A figyelme mellett a tanácsára is szükségem van. Hatalmas és erős kezével felemeli a nemrég vett telefonját, majd rápillant. Nyomkod valamit, de nem látom, mi az. Még várok. Biztos sürgős és fontos, nyugtatom meg magam. Ujjaimat tördelem, miközben a pillanatot várom, hogy rám figyeljen. Én kértem a találkozót. Leteszi a mobilját, majd rám néz. Látom a szemén, hogy hiába ül mellettem, nem itt van.

– Valami baj van? – kérdezem.
– Á, semmi, csak megnéztem … – hebeg. – Tudod, sok a munka.
– Értem – mosolygok kényszeredetten, miközben megmagyarázom magamnak, hogy ez így rendben van.

Megérkezik a Sacher torta. Felkapja a villát és beletemetkezik.

– Hmmm, ez mennyei – hunyja be a szemét az első falat után. – És mi újság?
– Sok minden történt – kezdem, bár nem tudom, miképp is mondjam el neki. – Hogy telt a napod? – próbálok még időt nyerni a bejelentés előtt.
– Összecsaptak a fejem felett a hullámok – ráncolja össze a szemöldökét. – És ráadásul anyám is tök hülye.
– Mi történt? – nézek a szemébe, bár a tekintete inkább a tortára szegeződik.
– Megsértődött, hogy nem látogattam meg a hétvégén. Nem érti meg, hogy fáradt vagyok. És még a jövő heti auditra is készülnöm kell.
– Sajnálom – veszek a számba én is egy falatot. – Talán megbékél.
– Hát én már nem tudom. Annyira elegem van, hogy nem érti meg, hogy felnőttem és saját életem van.
– Talán csak magányos – próbálom csitítani. Tudom, hogy nem könnyű eset az édesanyja, dehát mégiscsak…
– Elfáradtam abban, hogy megértő legyek. Negyven elmúltam, és tele van a hócipőm a nőkkel.
– Velem is? – Hangomba különös fagyosság kúszik.
– Nem, persze belőled nem. Te vagy az egyetlen, aki nem kér számon és nem piszkál. Persze csak ritkán, de tudom, hogy akkor megérdemlem. – Felnevet.
– Nem akarom, hogy úgy érezd, piszkállak. Csak kimondom, amikor már nehéz elviselni a hiányod.
– Tudom, és köszönöm – néz rám kedvesen.

Amikor kiürül a tányérja, megtörli a száját a szalvétával, majd a kávéjából nagyot kortyol. Hátradől a kis lugassal kerített teraszon. A szomszéd asztal mellett egy fiatal vizsla türelmetlenkedik. Még percek telnek el, amíg a kutyát figyeli. Lassan én is befejezem az evést. Hátradőlök, és az eget kémlelem. A felhők lassan kúsznak az azúrszínű égbolton. Különös fények vannak. A nap beragyogja a lomhán vonuló szürkés-fehéres pamacsok hasát.

Tavasz van. A szerelem ideje. Az új kezdet. A rügyfakadás. Mi pedig kint ülünk a kávézó teraszán. Ő a vizslát, én az eget bámulom. Világaink még távol vannak egymástól. Várom, hogy összeérjenek.

Lassan rám néz, és észreveszi, hogy hiába ülök mellette, a lelkem a messzeségben. Érzem, hogy figyel. Most kezd megérkezni az egész napi káoszából. A találkozónk valójában ebben a pillanatban kezdődik.

– És mit akartál elmesélni? – kérdezi hirtelen, mintha egy megbeszélésen ülnénk. Érzem, hogy hiába érkezett meg, szíve távol van az enyémtől. A nap súlya alatt összetöpörödött a jelenléte. Kérdést tesz fel, de nem kérdez. Néz, de nem lát engem.
– Nincs jelentősége – mosolygok rá szomorúan. – Tudom, hogy nehéz napod volt, majd alkalomadtán elmesélem. Sétálunk egyet?
– Sietnem kell, még holnapra össze kell dobnom a kimutatást. Nem haragszol?
– Persze, az fontos – hangom elcsuklik. – Gyere, menjünk.

Felállunk, majd az autóig sétálva még feltesz néhány jelentéktelen kérdést. Érzi, hogy valami félrement. Nekem pedig már nincs kedvem elmesélni azt, amire egész nap készültem.

Értem őt, hiszen nagy a felelősség rajta. A lelkem másik része mégis sírni és ordítani tudna. Mennyivel jobb lett volna, ha azt mondja, most ne találkozzunk, majd jövő héten. Vagy bármi, csak ez ne… Mit mondjak neki? Az igazat? Hogy ez rettentően fáj, hogy folyton a telefonját nyomogatja? Hogy fontosabb a Sacher torta vagy a kajla vizsla?

Elköszönünk. Beül az autójába. Én is. Elhajt. Én is elindulok. Ő a munkája terhével. Én pedig a kisbabámmal a szívem alatt.