Majd

„Amikor majd együtt élünk, bármikor egymáséi lehetünk.” – Emlékszem a szavaidban megbújó melegségre és szerelem-szeretetre. „Minden nap” – vágtam rá huncut mosollyal minden egyes alkalommal. „Abba belehalnék” – nevettél fel. Máig emlékszem a bársonyos hangodra.

Aztán teltek az évek, és találkozunk, amikor lehetett. Hetente, aztán kéthetente. Volt, hogy három hét is eltelt egy-egy randi közt. Volt, hogy egy hónap vagy több. Az élet mindig dobta neked a feladatokat, amik éppen ott és akkor fontosak voltak. Mert meg kellett oldani. Nekünk meg majd úgyis lesz.

Olyankor azzal nyugtattam magam, hogy nemsokára eljön a pillanat, amikor már nem kell várni. Amikor este is odabújhatok hozzád a kanapén ülve. Amikor takarítás közben is megcsókolhatod a nyakam.

Vártalak.

Amikor pedig ebben a végtelennek tűnő távolságban éheztem az ölelésedet, akkor hol a hiány fájdalmába merültem, és a pokolba kívántalak, hol pedig kitürelmeskedtem (ahogy mondani szoktam) a végeláthatatlannak tűnő heteket.

Emlékszem, amikor a Mária szobornál sétáltunk, és az eső elől a közeli falmélyedésbe bújtunk el. Éhesek voltunk és fáztunk. Azonban a szerelem jóllakatott és átmelengetett bennünket.

Emlékszem, amikor a piros lámpánál kiszálltál az autódból, és miközben mögötted várakoztam az én kis gépjárművemben, odaszaladtál hozzám és megcsókoltál. Örömkönnyes volt a szemed.

Emlékszem, amikor piknikezni mentünk, és nem csak a finomságokat ettük meg.

Emlékszem minden veled töltött percre.

Azt mondod, bolond vagyok? Szerelmes? És akkor mi van?! Enélkül nincs értelme az életnek!

Az illatod örökké beleégett a szagló receptoraimba. Az érintésed a sejtjeim részévé lettek. A hangod a szívemben lüktet, és minden felhőpamacsban látom a szerelmes tekinteted.

Soha el nem múló részemmé lettél. Akkor is, ha végül nem lett bármikor. Ha a majd nem jött el.

Most itt állok a sírodnál. Őszülő tincseim arcomba hullanak. Reszkető ujjaim a tiéd helyett a saját karomba markolnak. Esőszagú földkupac borítja kívánatos testedet. A tekinteted már fentről figyel engem. A lelkem egy része veled halt meg. Épp csak elindultunk volna a közös életünkben. Abban, amiben… tudod… bármikor… minden nap…

De nem lehetett. Mert mindig volt éppen fontosabb. Mert a mindennapokat élni kellett.

Tudtad, hogy én mindig ott leszek neked. Vártam, reméltem. S most itt vagyok. Nélküled.

A sok majdból nem lett most. A lehetből nem lett van. Az együttből nem lett mi. S a jövőnket lassan elcsente a mindennapi…

Ha tovább olvasnál...

Majd

Majd. Most. Lehet. Lehetett volna. Hagyod, hogy elmenjen melletted az élet? Vagy inkább a jelen pillanat örömeit választod? A mérték… és az a fránya idő…. a rohanó világ és a soha vissza nem hozható múlt, jelen, jövő.

Tovább olvasom »

Csak egy kávé

Van az úgy, hogy a dolgok elcsúsznak. Más és más lelkiállapotban vagyunk és ez az egyik fél számára fájdalmas lehet. A felgyorsult világ elválasztja egymástól az embereket. Vajon van még visszaút? Miképp? Hová?

Tovább olvasom »

Szélcsengő

Az örökség feletti vita elválaszt. Azonban valójában sosem a pénzről szól, hanem a háttérben megbújó történetekről, sérelmekről. A novella főhőse, Zoltán sincs más helyzetben.

Tovább olvasom »
Shopping Cart
Scroll to Top