Nem élünk már a középkorban…

Azt hallottam minap, hogy milyen puhány a mai férfi, mert elérzékenyül, könny gyűlik a szemében, nem bírja a fájdalmat. Bezzeg a középkor lovagjai mennyire jól tűrték a megpróbáltatásokat. Kemények voltak, kint aludtak a csillagos ég alatt, megvívták a harcukat a hideggel és az ellenséggel.

Valóban, talán bizonyos értelemben keményebbek voltak, mint a 21. századi férfiak, de valóban ez a fajta keménység az, amire szükség van? Miért ne lehetne egy kemény férfi ugyanakkor érzékeny is? Miért ne vívhatná meg ugyanazokat a harcokat a mindennapokban (munkahelyén, bárhol a társadalomban) vagy önmagában, mint amit elődeink a harcmezőn hús és vér ellenség formájában megtettek? Miért lenne kevésbé értékes ez a fajta küzdelem?

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a lelki fájdalmat gyakran nehezebb elviselni, mint a fizikait.

Ha valakit érzéketlenségre nevelünk, talán nem is tudjuk, mit teszünk. Az agyunk egy olyan rafinált szerv, hogy parancsot teljesít. A “ne érezz” parancsát. Ilyenkor nem csak a fájdalmat, hanem az örömet is elnyomja. Az agy nem tud szelektálni az érzelmek közt, hogy egy érzelmet elnyomok, egy másikat pedig nem (erre az elme képes). Vagy enged, vagy korlátoz. A fájdalmat és az örömet is. S ha az örömet elnyomja, megindul egy mélybe húzó spirálon lefelé. Örömtelenség, kilátástalanság, depresszió, tehetetlenség és düh. Így lesz az elfojtásból agresszió.

Mindenkit meg lehet tanítani tűrni. De milyen áron? Tehát ha kemény középkori lovagokká szeretnénk nevelni fiainkat, vajon hogyan bánnak asszonyaikkal majd? Hol marad a gyengédség? Hogyan fejlődik tovább az érzelmi intelligenciájuk, ami a 21. század egyik alappillére? S persze most néhány olvasó felhorkanhat, hogy micsoda puhányok lesznek majd ezekből? Nem puhányok lesznek, hanem érző, mégis egyensúlyban lévő Férfiak.

 

Ha tovább olvasnál...

error: Védett tartalom!
Scroll to Top