Hagyaték

A szám, az orrom és minden sejtem tele van füsttel és korommal. Őseim hagyatékának hamujával. Ülök a távolodó mentőhajón, és a múltamat figyelem. Miközben egy önkéntes tűzoltó fülsüketítő hangon ordít parancsszavakat a még sokkos állapotban tántorgó turistáknak, én az egykori templomtorony égbe kúszó, gomolygó, fekete pernyeseregét figyelem. A könnyeim nem tudnak utat törni maguknak, mert a forróság minden érzést kiégetett belőlem.

Amikor még csak a szóbeszéd járta, hogy itt-ott tűz ütött ki a szigeten, nem gondoltam volna, hogy egyszer bennünket is elér. Itt vagyunk a 21. században, amikor már szinte mindenre van megoldás, amikor nincsenek távolságok és nincs idő. Amikor bármi lehetséges. Mégis napokig tehetetlenül néztük, amint ott lángol körülöttünk minden.

A világ valóban nem érti, mit jelent a pusztítása. Miközben épít, fejleszt, gyorsít és hatékonyabbá tesz, ugyanakkor rombol is. Visszavonhatatlanul.

Hiába kiált segítségért és megoldásért minden tudós. Azok, akiknek igazán meg kellene hallania a vészharangok zúgását, mind megsüketültek. Saját dollárjaikat dugják a fülükbe. Elnémul számukra így a táj, elhalványul a kétségbeeséstől üvöltő tömeg. Csak a fehér homokot nyaldosó azúrkék hullámok varázslatos szín kavalkádjába merül a tekintetük.

Hiába gondolnak magukra, vagy akár az unokáikra és további utódaikra, hiába teszik most biztossá azok megélhetését, nem lesz már hol és kinél elkölteni a felhalmozott papírkupacot. Talán keresnek egy másik bolygót, az is lehet, hogy már tudják, hova tovább. S ha elég sok rabszolgát visznek magukkal, újra megszületik egy több száz évvel ezelőtti régi-új világ.

Az, hogy mi szelektíven gyűjtjük a szemetet, kevésnek bizonyul, hiszen a gumiabroncsok, az akkumulátorok végeláthatatlan kupacai borítanak eltitkolt helyeket. Hiába járunk biciklin és kis csónakon, ha az óceánon és tengeren vonuló teherhajók sárkányként köpik ki magukból a káros anyagot. S minden, amire őseink vigyáztak, hogy amit ők is kaptak, számunkra örökül hagyjanak, most porrá lett egy pillanat alatt.

47,2 fok a napon. Ha ezt évtizedekkel vagy akár csak évekkel ezelőtt mondja nekem valaki, bizonyára megmosolygom. Mi lettünk az a nemzedék, akik megtapasztaljuk a villámgyorsan hanyatló állapotú bolygót, és mi lettünk azok, akik… lelassíthatjuk? Megállíthatjuk? Visszafordíthatjuk?

Emberek! Mi kell nekünk még? Háború, hogy történjen valami? Vagy népfelkelés? Vagy birka módjára ballagunk lehajtott fővel saját vágóhidunk felé?

Amint itt ülök a csónakban, a síró gyermekek és a hisztérikusan ordítozó nők és férfiak hangja tölti be a teret, eltűnődöm a világ működésén, a korok ismétlődésén és a létezés körforgásának szabályszerűségén. S miközben a mellettem ülő amerikai turista a szigeten maradt csomagjain és a befizetett út veszteségén zsörtölődik, én a mindenemet gyászolom. A múltam, a jelenem és a jövőm vált szó szerint füstté.

Vajon miért születtünk éppen most? S mit tudunk mégiscsak tenni a magunk szintjén? A remény éltet most engem is, miközben úton vagyok egy kilátástalan, mégis új élet felé. A csoda volt az, amiben hitt a háborúból hazatérő nagyapám. A csoda volt az, amivel várta őt a kapuban minden nap a nagyanyám.

A csoda az egyetlen olyan dolog, ami most segíthet. Hogy felébredünk mindannyian, még azelőtt, hogy az egész bolygót saját mohóságunk tüze felemészti.

Nézem a narancsszínbe borult szigetet. Fekete betűkkel ír a tűz az égre felkiáltójeleket. Ha ez kell, hogy a világ felébredjen, hát legyen. De ha mindezt hiába áldoztuk fel, akkor bizonyára másoknak is majd ez a tapasztalás kell.

Behunyom a szemem, és utolsó emlékként felidézem a nagyszüleimtől örökül kapott éttermet és a kis melléképületben számomra kialakított lakrészt. A rózsabokrot a kert végében, a sok elégedett turista arcát, a tenger kékjét. Hálát adok őseimnek mindazért, amit adtak, majd szorosan magamhoz ölelem nagyanyám receptfüzetét, és megengedem magamnak az első könnyet.

Ha tovább olvasnál...

Scroll to Top