Feltétel nélkül

– Sajnálom – állt összetörten az ajtóban. Szeméből szomorúság tükröződött.

– Mi történt? Hol van? – nézett rá csillogó szemekkel a felesége.

– A ház előtt – felelte bizonytalanul.

– Valami baj van? Vagy csak ugratsz? – biccentette oldalra a fejét a nő, így próbálta megtudakolni a férje látszólagos bánata mögötti valóságot.

– Mielőtt hazaértem volna vele, összetörtem. – Belépett az ajtón és a kulcsot az előszobai asztalkára tette.

– Összetörted? Hogyhogy? Ugye, csak viccelsz! – értetlenkedett még mindig az asszony. – Az nem lehet!

– Most mégis megtörtént. Életemben először. – Leült a kis székre, és kifűzte a cipőjét.

– Húsz éve vezetsz és még sosem törtél össze semmit – húzta fel a szemöldökét.

– Most mégis megtörtént – ismételte, majd felállt és belépett a nappaliba. Terített asztalon bor és egy szál gyertya. – Sajnálom.

– Nem baj. – Az asszony hangjába némi csalódottság vegyült. Ez volt élete első autója. Egyenesen a kereskedőtől. – Vacsorázzunk és megbeszéljük. Tényleg nincs semmi baj. Jobb, mintha a szívemet törted volna össze – próbálta oldani a feszültséget.

– Tudom, hogy mennyit gyűjtöttünk rá. Végtelenül bosszant. – Leült a vacsoraasztalhoz, majd töltött magának.

– Mindjárt hozom a sültet. Ne igyál még addig. Tudod, hogy megárt.

– Nem mindegy? – förmedt rá a férje. – Kit érdekel a májam? Hidd el, bírja az.

– Az orvos… – kezdte.

– Az orvos semmit sem tud. Az csak valami fertőzés lehet. Érzem, hogy semmi bajom sincsen. Csak kicsit túlhajtottam magam. Jót fog tenni az ital.

– Aggaszt, hogy minden estét egy pohárral kezdesz – nézett rá szomorúan a nő.

– Egy pohár még senkinek nem ártott meg. Segíti az emésztést, elűzi a stresszt. Legalább ma ne piszkálj vele. Épp elég, ami történt.

– Mindennap van stressz, és mindennap van egy pohár. Nem mehet ez így, drágám – simogatta meg a férfi vállát. – Meséld el, mi történt.

– Nem akarok róla beszélni – bökte ki.

– Értem. – A tűzhelyhez lépett, és leemelte róla a párolt zöldségeket, majd az asztalra tette. – Jó étvágyat!

– Neked is! – Megemelte a poharát, majd kiitta a még benne várakozó nedűt. Egyetlen falatot sem evett. Csak ült mozdulatlanul az asztalnál. Az asszony megszokta már, hogy egyedül vacsorázik, és hogy a férjének a borozás vált hetek óta társává.

– Biztosan nem eszel? – érdeklődött kedvesen a nő. – Felállt, majd a fürdőszoba felé vette az irányt.

– Aludj jól – nézett utána könnyes szemmel. Élőhalottként éltek egymás mellett, mióta a cégnél problémák jelentkeztek. Azonban erről a férfi nem volt hajlandó beszélni. Az italba fojtotta belső viharát.

Az asszony elrakodott, elmosogatott, majd amikor a férje pihenni tért, lassú léptekkel az előszoba felé indult. Megfogta az autó kulcsát, még egyszer hátrafordult, majd kilépett az ajtón. Miközben a lépcsőfokok csendben figyelték a lépteit, szorosabbra húzta magán a kabátot. Enyhe decemberi idő volt. Karácsony előtt néhány nappal.

Meglátta a ház előtt parkoló hófehér autót. Erről álmodott. Mióta házasok voltak, mindenhová busszal és gyalog járt. S most, hogy kisbabát várt, arra gondoltak, itt az ideje egy új autónak. Olyannak, amelyik biztonságos, jó állapotban van. „Megérdemelsz egy újat” – jutottak eszébe a férje szavai. Milyen hálás volt neki!

Lassan körbejárta az autót, azonban sehol nem látott sérülést rajta. Összeráncolta a szemöldökét, majd megnyomta a gombot. Az autó lámpái felvillantak. Óvatosan kinyitotta az ajtaját, és beült. A kormányon egy szál vörös rózsa várakozott. Vékony szárát halvány rózsaszín szalag fogta át. Könnyek gyűltek a szemébe. Milyen jó ember!

Majd a mellette lévő ülésre esett a pillantása. Egy fehér boríték pihent rajta. Megdobbant a szíve. Talán ez is a terv része, gondolta. Lassan a papírért nyúlt, és kibontotta. Abban a pillanatban minden megvilágosodott előtte. Értelmet nyert az elmúlt hetek ámokfutása, a vacsora nélkül töltött esték és a borosüvegek sokasága. Tehetetlensége zokogásban talált magának utat.

A borítékot visszatette az ülésre, a rózsát a kezébe vette, majd kiszállt, visszazárta az autót, és felsétált a lépcsőn. Amikor belépett a ház ajtaján, a férje az étkezőasztalnál ült.

– Tehát tudod – nézett rá üveges tekintettel.

– Tudom, hogy szeretsz – lépett oda hozzá az asszony, és átölelte. – Minden rendben lesz.

– Nem tudom – hajtotta le a fejét.

– Én igen – ült az ölébe. Már nem is emlékezett, mikor engedte ezt meg utoljára magának. Talán a nászúton. Átkarolta a nyakát, majd hozzábújt. – Ezt is megoldjuk.

– Nemsokára hárman leszünk, te itthon, én pedig munka nélkül.

– Megértem, hogy ez nyomaszt, de emlékezz arra, amit apád mindig is mondott: ahová a jóisten juhot, oda legelőt is ad.

Ha tovább olvasnál...

Scroll to Top