Bölcs asszonyok útján

– Sosem hittem volna, hogy idejutok – bámulta a felhőket égszínkék szemével, miközben a nyitott ablakon át beszökő szellő megmozdította az ócska függönyt. Szőke haját copfba fonva, smink és ékszerek nélkül ült az ágy szélén, halványkék betegruhájában.

Másfél óra választotta el élete rémálmától. Mióta csak az eszét tudta, már a kórház gondolatától is az ájulás kerülgette. A fizikai fájdalommal az idők során megtanult együtt élni, azonban az érzelmi terhek, mint valami ragacsos massza, makacsul kapaszkodtak belé. Érzékeny lelke belehalt minden veszteségbe, amelyekből főnix madárként éledt újjá. A műtéti beavatkozás okozta tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése rémülettel töltötte el. Minden, amitől irtózott, most a valóságává válik.

Megsimította a hasát, és mint aki egyetlen gyermekét dédelgeti, megpihentette rajta a kezét. Behunyta a szemét és mélyet szippantott a tavasz illatából. Míg a természet virágzik, én éppen a virágkelyhemtől válok meg – mosolyodott el keserűen. – Míg kint tavasz van, bennem a tél közeleg. Milyen szürreális.

Behunyt szeme mögött megelevenedett az elmúlt tizenöt év szépsége és fájdalma. Mintha képeskönyvet lapozna, időt kért magának minden féltve őrzött emlék. Eszébe jutott az első találkozásuk. Egy árnyas fákkal övezett park kopott padján üldögélt. Miközben nézte a szökőkút vizének játékát, egy férfi ült le mellé. Szabad? – még most is emlékszik a kedves hangjára, a gesztenyebarna szemére, a fehér pólójára, a szűk szabású farmernadrágjára és a piros tornacipőjére. Fél év múlva már egy pár voltak, az első évfordulójukon pedig a padba vésték a monogramjukat: K&F.

Hirtelen babaillat csapta  meg az orrát. Benő a második évfordulójukon született. Szőke haja, ragyogó mosolya mindenkit elvarázsolt, Kriszta szeme fénye lett. Feri azonban kislányt szeretett volna. Csalódottságából fakadt dühét az idő múlása  egyre fokozta. Kell még egy gyerek! – nyaggatta Krisztát – Kell egy kislány is nekem! Két évvel Benő születése után azonban a vágyott kis hercegnő helyett Andrissal bővült a család. Feri egyre később járt haza. Éjszakai kicsapongásaiból érkezve hol idegen női parfüm illattal átitatva, hol alkoholszagú mámorban dőlt ruhástul a kanapéra. Eleinte a nőkbe és az italba, később Krisztát gyalázó szavakba, idővel lila foltokat hagyó kegyetlenségbe fojtotta fájdalmát. Kriszta ekkor már hiába kérlelte, hogy próbálkozzanak újra…

Az emlék könnyeket csalt a szemébe, és teste minden sejtje előhívta annak a borús, őszi estének a borzalmait. Aznap Feri a szokottnál később és rosszabb állapotban érkezett haza. Az ajtót feltépve egyenesen a hálószobába csörtetett. Rávetette magát az alvó nőre és megerőszakolta. Ez kell Neked? Megkapod! – még most is ott cseng Kriszta fülében a férfi kegyetlen hörgése. – Hát jó, megmutatom! Nézd csak, így kell kislányt csinálni, te kurva!

Most csak sajnálattal gondolt Ferire, de akkoriban hetekig rémálmok gyötörték. A fiaival aludt a kiságyuk mellett egy pléden és azon a puha, rózsaszín, szív alakú plüsspárnán, amit Feri vett neki az első évfordulójukra. Ez az ajándék ma már egy gyermekotthon kis hercegnőinek az álmát vigyázza.

Feri hetekig nem jelentkezett. Az állandó kétség teljesen kimerítette Krisztát, teste legyengült, lelke reszketett. Időközben kiderült, azon a rettenetes éjszakán teherbe esett. A méhében növekvő kicsi test a brutális éjszakára emlékeztette. Minden sejtje ellenállt. Hat héttel később, egy napon vérezni kezdett. Kétségbeesetten rohant az orvoshoz. Beavatkozás kell – hangzott a fájdalmas, mégis feloldozó ítélet. Talán kislány volt, és Feri visszajött volna – minden gondolata a múltja körül járt. Nem telt el nap, hogy ne gondolt volna a férfira, akit – bármit is tett, és bárhol is jár – tiszta szívből szeretett. Azért pedig, hogy nem tudott kislányt szülni neki, még évekig önmagát okolta.

Az önmarcangoló gondolatok olyan mélyre húzták, hogy néha napokig nem tudott felkelni, és önmagáról vagy a fiúkról gondoskodni. A sötétség kilátástalanul terpeszkedett felette. Benő ötödik születésnapján azonban felcsillant a fény: ha nem akarja, hogy elvegyék tőle a fiúkat, muszáj cselekednie. Erőt vett magán, és meghozta a döntést. Felemelte a telefont és megnyomta rajta azt a gyorshívót, amely számára évek óta tiltólistán volt. Reszkető kézzel szorította a füléhez a kagylót. A telefon másik végén egy zavart női hang jelentkezett. Szia – mondta halkan a nővére. Kriszta a zokogástól nem tudott beszélni. Emma tudta, kérdés nélkül indulnia kell, a húga mellett a helye. Ebben a hipószagú, halványzöld csempével kirakott zord térben szinte most is érezte azt a melegséget, amivel a nővére átölelte őt. Máig hálás neki, hogy nem kellett az ugye én megmondtam – című példabeszédet végighallgatnia. Tudta, hogy Emmának mindig is igaza volt, de ő nem akarta elhinni, hogy Ferit nem lehet megváltoztatni. Nem társ, csupán egy  kislányt szülő nő kellett neki.

Kriszta Emma gondjaira bízta a fiait, amíg ő néhány hetet a pszichiátrián töltött. Élete legnehezebb, mégis legkalandosabb időszaka volt. Az önismeret és gyógyulás hullámvasútja váratlan mélységekbe és magasságokba vitte őt. Kitartóan kapaszkodott a láthatatlan fogantyúkba. Tudta, ha félbe hagyja a folyamatot, visszacsúszik a lejtőn, és akkor végleg elveszett.

A fiúk hősiesen viselték édesanyjuk távollétét, Emma sokat mesélt nekik az életről, a szeretetről, a fájdalomról, a veszteségről. Arról, hogy jobb, ha sírunk és valakivel beszélgetünk, amikor szomorúak vagyunk, mert ha magunkba temetjük a fájdalmunkat, az olyan, mint a föld alá kényszerített sárkány, aki odalent titokban, bosszúból  egyből hét fejet növeszt, és erőt gyűjtve váratlanul felszínre tör. Sokkal nehezebb legyőzni egy hétfejű sárkányt, mint egy egyfejűvel megbirkózni. Kriszta most is ott őrizte a táskájában a fiúk által neki rajzolt sárkányokat. Le tudod győzni! – állt Benő rajzán a kusza felirat.

Krisztát merengéséből a telefonja csipogása ébresztette fel. Újdonsült lovagja írt neki: Vigyázz magadra, kedvesem! Zsolt, egy jó nevű ügyvéd, aki évekkel ezelőtt veszítette el a feleségét, a gyógyulás utáni hónapokban érkezett Kriszta életébe. A gyermektelen özvegy minden szeretetével körbevette, de a férfi túl idős volt már a gyermekneveléshez. Hiába kérlelte Kriszta, hogy költözzenek össze, Zsolt nem akart mélyebben elköteleződni. Újabb álom hullt a porba. Azonban Kriszta megtanulta, egy hullámvölgy után csak hegymenet jöhet. Éveket töltöttek Zsolttal ebben a szeretetteljes hol könnyed baráti, hol annál mélyebb kapcsolatban.

Miközben a kórházi ágyon ült, a szél hangjára lett figyelmes. Eszébe jutott a Pilisben a gyerekekkel négyesben tett kirándulásuk. Hasonlóan szép, kicsit szeles tavaszi nap volt. A fák lombjai közt beszűrődő napfény megmelengette a kirándulók arcát. Éppen egy éve ilyenkor történt. Az út felénél váratlanul vérezni kezdett. Talán idő előtt megjött, gondolta. Azonban az egyre erősödő és szűnni nem akaró görcsös fájdalom annyira úrrá lett rajta, hogy órákig magzatpózba görnyedve szenvedett a pikniktakarón. Zsolt hiába kérte, hívjanak mentőt, Kriszta makacsul ellenállt. Amint jobban lett, megígérte, hogy másnap kivizsgáltatja magát. Zsolt szigora és következetessége sokszor mentette már meg őt az önfejűségétől.

Ugyanennek a kórháznak az ajtaján lépett be akkor is, tele optimizmussal és reményekkel. Az orvos tanácsa ellenére nem engedte megműtetni magát. Csak néhány apró gombóc a méhemben. Aki egy mély depresszióból és pánikbetegségből felépült, annak semmiség megszabadulni ezektől a kis hólyagoktól – ismételgette. Gyógyulási próbálkozásainak száma a hónapok múlásával egyre szaporodott. Csak még egy hónapot várjunk! Csak még egyet! – kérlelte Zsoltot. Azonban a vitaminok és pozitív gondolkodás csak egy pontig jelentettek javulást. A szívében eltemetett fájdalma belülről marta  a testét. A méhe hordozta magában a szenvedéstörténetét.

Ma reggel azonban Kriszta helyett a teste mondott ítéletet: eddig és nem tovább. Zsolt hajnalban, még munka előtt egy kávéra szaladt át, ám a konyhában sürgölődő kedvese helyett egy félájult nőt talált. A vérveszteségtől erőtlen Kriszta a fürdőszobaszőnyegen feküdt. A gondolatai tiltakoztak teste lázadása ellen. Nem veszíthetem el a nőiességemet! Mi lesz a női mivoltommal? A bölcsővel, amiben hordtam a fiaimat? A fészekkel, amiből az angyalokhoz repült egy kismadár? – sírni sem volt ereje. A gondolatok megállás nélkül zakatoltak az elméjében.

Itt vagyok hát, nincs tovább – patakzó könnyei végigcsorogtak a nyakán, le a mellei között, a női szentséget hordozó méhéhez. A betegruha átnedvesedett az elengedő könnycseppek egymásutánjától. Az ablakon át beszűrődő, szomszédos építkezés hangjaiból két férfi beszélgetésére lett figyelmes:

-Jóska, ha meg akarod kérni a kezét, akkor ahhoz pénz kell. Amikor én megkértem az asszony kezét, na, az nem volt olcsó. Egy ezüstgyűrűt néztem ki neki. Aztán láttam, hogy nincs rá pénzem. Ez kellett adjak ezt-azt.
-Ühüm – hangzott a nem túl bő válasz.
-Ha meg akarod kérni, akkor azt úgy kell csinálni, hogy el kell lopni a gyűrűjét. Azzal kell menni az újért. Nehogy kicsi legyen rá. Érted?
-Ühüm – ismételte a tanítvány.
– Na, Jóska, akkor most ne térdepeljél itt a csupasz betonon, mert kikopik a térded. Hogy fogod akkor így megkérni az asszony kezét? Na, eridj, hozz egy kis maltert!

Öröm és bánat az ablak két oldalán. Krisztából vegyes érzelmekkel teli sírás tört elő. Ezekben a könnyekben gyászolta el a szerelmét, a lánykérését, az anyaságát, a meg nem született gyermekét. Ugyanakkor bennük siratta el az erőszakkal, a fájdalmakkal és félelemmel teli múltját. Végre megengedte magának, hogy a kétségbeesés és az ellenállás helyét a megengedés és elfogadás vegye át. Egyre erősödött benne az élni akarás, amint megértette, hogy az élet természetes körforgása a születés és a halál.

Finom kopogás hangja hozta vissza a jelenbe:

– Asszonyom, készen áll?

A kórterembe lépő nővérre nézett. Még utoljára megsimogatta a hasát. Nemcsak a méhétől búcsúzott most, attól a szentélytől, amelyben gyermekeket hordozott, és amely oly sok történetet ismert már, hanem az eddigi női életétől is. Miközben a műtőbe tolták, a hordágyon fekve a mennyezeti lámpákat figyelte. Az egyik mögül mintha egy angyal kacsintott volna rá, neki üzenve: most lépsz rá a bölcs asszonyok útjára, mert már tudod, a valódi női minőség nem a testedben, hanem a lelkedben él.

Ha tovább olvasnál...

Scroll to Top