Ahol a Nap kétszer megy le

Muszáj kivennem egy nap szabadságot. Egyszerűen azt érzem, ha nem adok magamnak pihenőt, egy meggondolatlan pillanatban felmondok. Nem elég, hogy mivel én vagyok az egyetlen szingli az osztályon, és emiatt rám tolnak minden túlórát, még a barlangtúrás csapatépítésre sem tudtam elmenni a klausztrofóbiám miatt. Lassan azt érzem, hogy már saját magamtól is kiütésem van.

A gondolatok olyan sebességgel kavarogtak a fejemben, mint nagyanyám centrifugájában a sok színes alsónemű. Éppen csak beléptem az irodaépületbe, amikor a recepciós, hófehér fogsorát kivillantva, angyali arccal üdvözölt:

– Jó reggelt, Berta! Levele érkezett, kérem, vegye át.
– Levelem? Nem várok semmit – vágtam rá morcosan.
– Igen, Önnek érkezett. Egészen biztos.

Kelletlenül csoszogtam a pulthoz, miközben a sötétkék uniformisba bújtatott szőke szépség egy díszes borítékot nyújtott át. Aláírtam a postakönyvet, és elindultam a liftekhez.

– A levél küldője azt kérte, itt bontsa fel – előzte meg távozásomat.
– Mármint itt? – néztem rá értetlenkedve.
– Igen, Berta, itt – tökéletes mosolya egy pillanatra sem lankadt.

Lehet, hogy a felmondólevelem – fordult meg nyomban a fejemben. – Mi más lehet.

A lány a szeme sarkából figyelt. Elfordultam, és a borítékból egy halványszínű, csillogós papírt húztam elő.

Szia Berta!
Egy különleges utazással szeretnénk meglepni Téged.
Egy taxi vár a bejáratnál. Hazavisz, hogy kényelmes ruhába öltözhess.
Aztán elrepít téged a mai, egy napos utazásod első helyszínére.
A többit majd meglátod. Itt az idő, hogy Te is kikapcsolódj!
Nyugi, jó lesz!
Örökké hálás kollégáid

Döbbenten álltam az aulában, kezemben az üzenettel. Ez valami vicc? – lassan megfordultam. A recepciós lány a bejárati ajtó felé mutatott. Arra, amelyen át néhány perce ide érkeztem. – Rövid munkanap lett – mosolyodtam el. – Miért is ne?

– Köszönöm, Ingrid – viszonoztam kedves pillantását, és már az ajtó felé száguldottam. Be a taxiba, haza átöltözni és irány a kaland.

Nem sokkal tíz óra után a taxi a visegrádi hajóállomáson tett ki. Értetlenül néztem a sofőrre, aki egy kedves Szép napot! köszönés után egyszerűen eltűnt.

A szeptemberi nap melengető fénye egy pillanatra elfedtette a kétségbeesésemet. MAHART – olvastam az egyik táblán. Elza barátnőm jutott eszembe, aki mindenből tréfát űzött. Már hallottam magamban, amint azt mondja: my heart (ejtsd: máj hárt). Na, igen, az én szívem, az én szívem csücske. Vajon megszületett már egyáltalán az a férfi, akit nekem rendelt az ég? Egyáltalán létezik olyan férfi a földön, aki engem választana? Kiskoromban rengeteget csúfoltak vöröses hajam és szeplős bőröm miatt. Olyan vékony és kicsi voltam, mint a kisujjam. Pöttyös Pálcának neveztek az osztálytársaim, és minél inkább tiltakoztam a rám akasztott név ellen, annál erőszakosabbá váltak. Összefirkálták a füzeteimet, kisatírozták az engem jelölő betűket, és új elnevezésemet vésték rájuk, óriási narancssárga pöttyök kíséretében. Csoda, hogy egy gátlásos és túlkompenzáló lány lett belőlem?

Lendületes férfihang törte meg fájó emlékezésemet:

– Berta? – kérdezte mélyen a szemembe nézve. – Olyan szomorúnak tűnik. Pedig ma egy különleges nap áll ön előtt. Reméljük, élvezni fogja. Jöjjön.

Szóhoz sem jutottam a meglepetéstől, amikor arra eszméltem, hogy már a hajó fedélzetén ülök egy nagy pohár baracklével és gazdagon megrakott sonkás szendviccsel a kezemben. Gondolataimba merülve kísértek a Dunakanyar varázslatos hegyei. Milyen érzés lehet hangyának lenni? – merengtem. – Így érezheti magát, amikor a nappalim szőnyegére keveredik.

Szinte érinteni tudtam a zöld fákkal sűrűn benőtt hegyeket. Mennyire elszigetelődtünk a természettől – állapítottam meg. – Bent ülünk a neonfényű, gipszkarton falakkal, szőnyeggel borított irodáinkban, és szobanövényekkel igyekszünk ellensúlyozni a terek élettelenségét. Színes képeket teszünk ki a falra, kávégép van minden emeleten és néha csapatépítőre megyünk, hogy a falakba zárt kreativitásunkat kiszabadítsuk. Normálisak vagyunk?

– Szép, igaz? – ült le mellém egy azúrkék szemű, hatvanas férfi.
– Varázslatos – szinte eggyé váltam a látvánnyal.
– Az ember itt valóban belefeledkezik a létezés csodájába, és új emberként folytatja a mindennapjait. Geri vagyok – olyan könnyedséggel szólt hozzám, mint aki már ezerszer begyakorolta ezt a belépőt. – Én leszek a mai idegenvezetője. A kollégái nagyon kitettek magáért, biztosan szerethetik. Szerencsés emberek. No, és maga is.

Mindennek éreztem magam, csak szerencsésnek nem. Teljesen egyedül élek egy negyven négyzetméteres albérletben három éve. Minden túlóra az enyém, és mivel nem dohányzom, még a cigiszobában születő társasági életből is kimaradok. Lúzer.

Geri némán ült mellettem, talán érezte, hogy jobban esik a szavak helyett a csend ölelésében megpihennem. Ki tudja, mennyi idő telt el, amikor megszólalt.

– Ha azok a hegyek beszélni tudnának, elmesélnék az egykor azokban a barlangokban élő remeték történetét – mutatott ujjával a hegy oldalában lévő lyukakra.

Egyre nagyobb gombócot éreztem a torkomban. Elővettem a kislányként megtanult gyógyírt a hasonlóan keserű helyzetekre: a humor mindig segít:

– Én is remete vagyok – erőltetett mosolyom nem tudta leplezni a keserűségemet.
– Mindannyian azok vagyunk. Saját börtönünkbe zárjuk magunkat, mert azt gondoljuk, úgy biztonságos. Azok a remeték is elzárták magukat a világ elől. De vajon élet-e ez, úgy igazán?
– Nem tudom – feleltem, – de legalább nem bántanak bennünket.
– Valóban. Azonban nem is szerethetnek.

Szavai olyan krátert ütöttek a szívemben, hogy majdnem megsemmisültem.

– Csak pihenjen, ezek a hegyek sokkal bölcsebbek, mint mi.
– Na igen, nem veszekszenek az időjárással, az biztos. Csak hagyják, hogy a természet örök körforgása táncba vigye őket.
– Milyen szépen fogalmaz – állapította meg. Semmiképp sem szerettem volna elárulni, hogy egykor írónak készültem.

Észrevétlenül repült el a másfél óra. Ismét a visegrádi Fellegvár integetett nekünk távolról.

– Mit szól egy ebédhez? – huncut mosolyának nem tudott ellenállni a bennem uralkodó szomorúság.
– Jól esne, köszönöm.

Miközben átszellemülten kanalazta a levesét, különös érzésem támadt. Ott ült velem szemben ez az érett, kreol bőrű, ősz hajú, izmos férfi, akinek a tekintete bármelyik nőt elcsábíthatta volna. Mégsem volt jegygyűrű az ujján.

– Meséljen magáról! – igyekeztem kinyitni a láthatólag erősen bereteszelt kaput.
– Mire kíváncsi?

Trükkös – gondoltam – kiváló technika.

– Mivel foglalkozik? – indítottam távolról a nyomozásomat.
– Magát kísérem – mosolyodott el. Éreztem, hogy nem szeretne erről többet beszélni. Tiszteletben tartva zárkózottságát, csendben megebédeltünk. Mintha magammal lennék – állapítottam meg. – Nem is rossz társaság.
– Indulhatunk? – sejtelmes kérdése ellenére biztonságban éreztem magam. Hagytam, hogy vezessen, végre elkezdtem élvezni a rám váró kalandot.

A Salamon-torony árnyékos padján vártuk a lovagi tornát. A hangos és ütemes dobpergéssel együtt dobbant a szívem. Micsoda férfierő. Miközben várakoztunk, néhány látogató szintén helyet foglalt a ponyvák alatt.

Ősz halántékú várkapitány lépett elő és köszöntötte az egybegyűlteket. A nézők soraiból királyt és királynőt választott, akiket palástba öltöztetve a téren díszelgő trónra ültetett. A korhű előadásból az udvari bolond sem hiányozhatott. Vajon én mikor leszek valaki királynője – merengetem. – Szánalmas vagyok, hogy mindenben a saját nyomorúságomat látom.

Nyolc dalia lába egyszerre dobbantott. Ütemes lépésekkel érkeztek, mélyen meghajoltak, és kezdetét vette a torna. Bámulatos pontossággal dobtak és lőttek célba. A komolyság és a leheletfinom humor egybefonódásával életék át minden mozdulatukat. Mindannyian lovagok. Nem csak a jelmezük árulkodott erről, hanem mindaz, ami alatta is van. Azt figyeltem, mit csinálnak, amikor épp nem rajtuk van a sor. Bajtársi hátba veregetéssel, elismerő fejbiccentéssel értékelték egymás tehetségét. Teljes egységben életék át a középkori lovagok szellemiségét. Szívem szerint mindhez odamentem volna, és átöleltem volna őket, hogy itt, ebben az elembertelenedett huszonegyedik században még éltetik a férfihoz méltó lovagi értékeket.

Könnycsepp gördült végig az arcomon. Az összetartozás érzése öntötte el a szívem. A dobok hangja láthatatlan erővel és magasztossággal töltött el mindannyiunkat. A lelátókon ülők abban a fél órában egyként lélegezték be az ősöktől kapott erőt. Hiába lett vége a párviadaloknak a több száz éves kövek ölelésében, még percekig csendben ültünk és lüktetett bennünk tovább az őseink, nekünk örökül hagyott „soha nem adom fel” érzése.

– Menjünk át a Királyi Palotába. Fogadok, még sosem járt ott.
– Eltalálta – mosolyogtam Gerire.
– Tudja, méltatlanul elfeledett hely a palota. Tudta, hogy már jóval a korát megelőzve padlófűtés volt itt? A palotakert igazi időutazás. Tetszeni fog magának.

Valóban, a látvány meglepett. A palota közepén álló Herkules-kút tövében üldögélve, az egyik épület sarkából rám esett a szeptemberi nap simogató fénye. Különös színekben pompázott a tér. Az üvegablakok körkörös mintája elnyúló formákat rajzolt a padlóra. Egykor királyok és lovagok koptatták ezeket a köveket. Szolgák megkeményedett keze fűtötte a kandallókat fáradhatatlanul. Milyen más világ volt az. Bele sem gondolunk, hogy ma egyszerűen odamegyünk a csaphoz és meleg víz folyik belőle. Olyan, meleg, amilyent szeretnék. Ráadásul azon nyomban. Ugyanakkor az élet is mennyivel egyszerűbb volt. Az emberek jelen voltak a saját életükben. Néztem a látogatók magasra emelt mobiltelefonjait, amint épp szelfit készítettek. Millió fényképet készítünk és tárolunk, pedig a valódi szépség ott és akkor vesz körül minket.

A kapun kilépve egy idős házaspárra lettem figyelmes, akik korhű öltözetben pakolásztak ki a palota előkertjében álló autójukból. Az asszony őszülő hajában virágkoszorú. Földig érő, méregzöld bársonyruhája alól a belépőkártyája kandikál ki. A múlt és a jelen különös találkozása.

– Lassan indulnunk kell, vár a mai utolsó programunk. Egy könnyű vacsora előtte?
– Jól esne. De csak egy szendvics és kávé. Hova megyünk?

Geri teljesen figyelmen kívül hagyva kíváncsiságomat, kézen fogott és egy taxi felé vette az útját. Nem volt már sok időnk. Amint a nap lassan hanyatló pályára tért, egyre hűvösebb lett. Kis kabátban ültünk kint a Duna-parton, és a semmihez sem fogható kilátásban gyönyörködve ittuk meg a feketénket. Kísérőm az órájára nézett, elérkezett az idő, mennünk kell.

– Sajnálom, hogy lassan vége – sóhajtottam fel.
– Hol van még a vége? – játékos könnyedsége meglepett.
– Maga sosem fárad el? Hogy tud mindig ilyen életvidám lenni?
– Ezért fizetnek – igyekezett elviccelni a választ.
– Azt látnám, ha így lenne. Magából valami megfogalmazhatatlan belső béke sugárzik. Mikor mesél magáról is végre? Valóban érdekel a története.
– Ez a nap …
– Tudom, rólam szól. De ha én vagyok a vendég és én azt kérem, hogy meséljen, akkor mesélnie kell – kislányosan a jobb vállamra hajtottam a fejem, és rafinált mosolyommal igyekeztem meggyőzni a férfit.
– Na, jó, de előbb menjünk, mert lekéssük a záró programot.

Néhány száz méterre egy kis kikötőben középkorú pár üldögélt a fűben. Messziről bíztatták SUP-on álló gyerekeiket. Feléjük indulva rásandítottam Gerire, de pókerarca semmit nem árult el. Csak nem erre a szörfdeszkán álló evezésre fizettek be a kollégák? – nem is tudtam, a kíváncsiságom vagy a kétségbeesésem nagyobb. Mintha olvasna a gondolataimban, megszólalt a mai napra nekem rendelt lovagom:

– Nyugi, még a legügyetlenebbek sem esnek éle róla.
– Tényleg? – nyugodtam meg.
– Háromnál többször – fejezte be a mondatot. Feszült nevetésemen megkönyörülve a kikötőben békésen ringó motorcsónakra mutatott. – Az lesz a miénk!

Perceken belül már suhantunk a Dunán. Hajamat a szél szerteszét fújta. Kicsit másképp nézhettem ki, mint a filmeken. Lehet, hogy ott szélgépekkel fújnak idilli frizurát.

– Azt ígértem, mesélek. Hát kérdezzen.
– Maga tud motorcsónakot vezetni?
– Úgy tűnik.
– Na, ne kéresse már magát – újra elő kellett vennem női praktikáimat, a fejbiccentős kislányos mosolyt, amit még édesanyámtól tanultam.
– Tudja, Berta, az életben olyan sok minden történik. Ha hagyjuk, hogy a szívünk vezessen, és nem az eszünk vagy az állati ösztöneink, akkor csakis jó úton járhatunk. Apám meghalt a háborúban. Anyám szigorúan nevelt. Nagyon szeretett, de féltett is, nehogy a hatalmi viszályok engem is elvegyenek tőle. Így papnak adott. Azt gondolta, a kolostor falai megóvnak majd a világ fájdalmától. Most meglepődött, ugye? Egy motorcsónakos pap.

Bizonyára látta elkerekedő szemeimet, és mivel a meglepettségtől szóhoz sem jutottam, ő tovább folytatta:

– Azonban rájöttem, az életet a maga valóságában szeretném megélni. Nem pedig a félelmek által vezetve. Kiléptem a rendből és idegenvezető lettem. Egyszerűen meg akartam ismerni a világot. Bejártam szinte minden zegzugát. Az ausztrál partoknál láttam először vízisíelőket. Megdobbant a szívem. Szabadon szárnyaltak a hömpölygő víz magasra törő cseppjein. Azt hittem, káprázik a szemem. Ki kellett próbálnom. A víz rabja lettem. Tíz évvel később bajnok itt a Dunán. Most túrákat vezetek és oktatok, hogy másokkal is felfedeztethessem a természet és az ember kapcsolódásának csodáját. Visegrádot választottam otthonomnak. Majd azt is megérti, miért.

Most, hogy megismertem a bölcs szavai, a szeretetteljes mosolya és a homlokán futó ráncok történetét, megértettem, mi vonzott mindvégig a lényében. Geri ott, a Duna közepén száguldó motorcsónakban a példaképemmé vált. Azzá, aki én mindig is lenni szerettem volna. Bátor lélekké, aki meri a saját életét élni, meri önmagát választani, és nem utolsó sorban, mer változtatni.

– Nézzen az égre – mutatott göcsörtös ujjával a lemenő nap felé. – Le ne vegye róla a szemét.

Miközben siklottunk a Börzsöny vigyázó hegyei alatt, az ég kékjét a tüzesen vibráló narancskorong törte meg. Naplemente. Milyen romantikus. Minden nap ugyanezt az utat járja be, ugyanezzel a csodás színkavalkáddal, mégsem ülünk ki és nézzük végig rendszeresen. Talán épp ezért, mert minden nap megtörténik. Tisztelettel néztünk fel a Remete-barlanghoz, már szavak nélkül is értettük egymást.

A Szent Mihály-hegyet megkerülve Zebegény felé vettük az utunkat. Váratlanul ismét megpillantottam a Napot. Hogy lehet ez? Hiszen egyszer már elköszönt tőlünk. Geri leállította a motort, csendben ringatóztunk a Duna lassú folyásával. Pezsgőt vett elő.

– Ezt nem a kollégái rendelték. A titkos készletem. De csakis alkoholmentes – és már töltötte is ki a poharakba. – Azoknak a barátaimnak tartogatom, akik néhanapján váratlanul meglepnek. Nem szeretek üres kézzel vendéget fogadni.

A madarak csicsergése is alig hallhatóan kísérte a perceinket. Mozdulatlanul figyeltük, amint a Nap nyugovóra tér. Nem volt kedvem megszólalni. A kérdéseimet megtartottam magamnak. Újra könnyek gyűltek a szemem sarkába. A létezés csodája tapintható volt a levegőben. Az, amiről Geri a találkozásunk első perceiben beszélt, most valósággá vált. A Nap utolsó sugarai még megsimogatták az arcunkat, mielőtt végleg elköszöntek volna tőlünk.

– Ezért választottam Visegrádot. A hegyek és a víz, a stabilitás és az áramlás. És ez az a hely, ahol a Nap kétszer megy le. Emlékezzen rá, Berta, bármi megtörténhet. Rajtunk múlik, hiszünk-e benne.

Azzal koccintott velem, felhajtotta az italt, beindította a motort és visszaindultunk a visegrádi kikötőbe az est, sötétséget ránk borító leple alatt.

Ha tovább olvasnál...

error: Védett tartalom!
Scroll to Top