Zokog, némán tűr, őrjöng, túlkompenzál (agyonissza, agyondolgozza, kizsigereli magát). Sokféle módot talál a férfi vesztesége(i) valamiféle kifejezésére. A környezet mindeközben inkább három lépés távolságot tart tőle, nehogy megzavarja ezt az amúgy is viharos létállapotot.
Az áldozattá válás egy nagyon mély folyamat, amely erős önbizalomvesztéssel jár. A bántalmazás, mint ahogyan a gyász is, tabu téma az emberek között. Mire valaki eljut oda, hogy ezt megossza másokkal, már nagyon hosszú és mély traumán esett keresztül.
Amikor veszteség ér, nehéz. Hazudik, akik azt mondja, nem. Vagy magának vagy másoknak. A veszteség hiába hoz újat, akkor is el kell gyászoljuk magunkban a múltat, a lehetőségek elvesztését.
A fel nem dolgozott veszteségeink a legnagyobb láthatatlan ellenségeink. Pókhálóként tekerednek körénk, elzárva bennünket az életörömöktől, a szeretetteljes kapcsolatoktól. Megtagadunk és elutasítunk embereket, lehetőségeket. Elhitetjük magunkkal, hogy az adott pillanat és helyzet kilátástalan, rossz, nem a miénk, nem jár.
A napokban néhány alkalommal csak ennyit hallottam a telefon másik végéről, vagy ezt olvastam az SMS üzenetekből: Meghalt Anyu. Meghalt Apu. Elveszítettük őt. A halál sosem kopogtat jókor. Akkor is, ha az egy kapu egy másik világba. Mert itt maradunk mi, a saját hiányunkkal. Egy soha nem pótolható űrrel a szívünkben.
