Veszteségek árnyékában

A fel nem dolgozott veszteségeink a legnagyobb láthatatlan ellenségeink. Pókhálóként tekerednek körénk, elzárva bennünket az életörömöktől, a szeretetteljes kapcsolatoktól. Megtagadunk és elutasítunk embereket, lehetőségeket. Elhitetjük magunkkal, hogy az adott pillanat és helyzet kilátástalan, rossz, nem a miénk, nem jár.

S talán azt sem tudjuk, hogy feldolgozatlan veszteségeink vannak. Csak azt érezzük, hogy valami nem jó. Hogy az üresség már akkorára tágult a mellkasunkban, hogy szétfeszít. Már annyira fáj, hogy nem is érezzük. Csak tesszük a dolgunkat egyik nap a másik után. Már sírni sem tudunk. Fásultan vágunk bele a mindennapok rengetegébe, és várjuk, hogy a napnak valahogyan vége legyen. S reménykedünk – még egy kicsit – hogy holnap valami történik.

Utolsó erőnket összeszedve építünk ingoványra várat. Ami előbb-utóbb összedől, és akkor ott állunk az elmulasztott lehetőségekkel, az el nem fogadott szeretettel a zsebünkben, sebeink nyoma emlékeztet az elmúlt idők elfojtott fájdalmára.

Te hagyod, hogy megtartsanak? Kérsz támogatást? El is fogadod?

A veszteség mindenki számára más. Minden veszteség egyedi. Lehet, hogy senki más nem érti, nem érzi át, ami bennünk zajlik. Azonban szeretetteljes támogatást nyújthat számunkra, amelyet mi magunk, azt elfogadva, lassan átsétálhatunk a szivárványhídon.

Ha tovább olvasnál...

Scroll to Top