Épp a kórházból jövök. 42 éves jó barátom fekszik bent. Teljes bizonytalanságban, hány nap még az annyi. Ahogy kilépek az ajtaján, sietősre veszem a lépteim. Fel sem nézek, le a lépcsőn, ki az ajtón, a parkolóban már szaladok. Alig várom, hogy a kocsiba érve utat engedjek a fájdalomnak.
Láttál már olyan filmet, ami arról szólt, hogyan lehet jól párkapcsolatban együtt élni? Én még nem. Az manapság nem filmtéma. Nem izgalmas, nincs benne csattanó. Pedig az élet valójában erről szól(na).
Olyan sok minden történik velünk nap, mint nap. De vajon elgondolkozunk a velünk történő események üzenetén, jelentőségén? Vagy csak akkor állunk meg, amikor valami meghökkentő, sokkoló, szomorú történik?
Egyre többször találkozom 70 év körüli férfiakkal. Tanácsadáson, egy baráti beszélgetésen, a halálos ágyukon. Nézem munkától megkeményedett kezüket, megpróbáltatásoktól megfáradt arcukat, elrejtett érzelmektől könnyes szemüket.
