Szexualitás és a gyász

Két tabutéma összefüggését szeretném most feltárni az olvasó elé. Az elé, aki már átélt veszteséget. Az elé, aki nemcsak a szemével, hanem a szívével is olvassa a soraimat. Az elé, aki elég bátor kinyitni egy hét lakattal őrzött témát: a gyászt, a veszteséget és a szexualitást.

A veszteség nem a fejünket, hanem a szívünket töri össze – milyen jó is lenne, ha erre mindannyian minden pillanatban emlékeznénk. Mert amikor valaki veszteséget él(t) át, nem igazán kíváncsi az okos megoldási javaslatainkra. Sokkal inkább értő figyelemre van szüksége. Arra, hogy valaki elfogadja az érzéseit.

A veszteség során ugyanis egyfajta káoszt élünk át. A fentek és lentek kuszaságát. Hogy egyik pillanatban meg tudnánk őrülni, a másikban talán megkönnyebbülünk, majd bűntudatunk lesz, aztán egy újabb pillanatban ordítani tudnánk. Az érzelmek kavalkádja kimeríthetetlen. Mint egy kibontott, majd összegabalyodott fonalgombolyag. Se eleje, se vége, és tele van gubanccal. Amikor már azt hisszük, hogy túl vagyunk rajta, szembejön egy helyszín, egy mondat, egy illat, egy kép, és visszazuhanunk ugyanoda. Ez természetes.

Minden veszteség gyászt kíván. A haláleset éppúgy, mint a szakítás, a válás, az, hogy elküldtek a munkahelyedről, hogy elköltöztél, hogy a szeretted elköltözött, hogy elhagytad a lakáskulcsod, elfelejtetted a pin kódodat. Az is veszteség, hogy most épp ezt a cikket olvasod, ahelyett, hogy bármi mást csinálnál.

Az életünk állandó változás. A változás az, amikor valami volt, és valami más lett helyette. Ezáltal valami már nincs, azonban valami más igen. Tehát mondhatnánk azt is, az életünk merő egy veszteség, azaz veszteségfeldolgozás.

A kérdés, hogy lehetőségfókuszúak vagy veszteségfókuszúak vagyunk-e. Azaz hogy megengeded-e, hogy fájjon, miközben valahol azt is tudod, minden veszteség illúzió csupán. Hogy mindig van egy ajándék a veszteségben, tapasztalat a kudarcban. Valóban, egy szeretted nem pótolható, azonban az elvesztése számtalan dolgot taníthat neked. Megláthatod ezt a veszteségedben. Ugyanakkor választhatod azt is, hogy benne ragadsz a fájdalomban, és az életerőd így lassan elfolyik.

Amikor a veszteséget nem dolgozzuk fel, akkor koncentációhiánnyal, memóriazavarral, testi és pszichés tünetekkel küzdhetünk. Alvászavar, evési kényszer vagy étvágytalanság, elérzéstelenedettség. Számtalan megmagyarázhatatlannak tűnő jelenség. Az agyunk letilt, mert menni kell tovább, mert élni kell. Mégis együtt halunk a veszteséggel. Élő halottként tántorgunk. Mert nem engedjük meg, hogy a fájdalmunk mélyére nézzünk. Hogy el- és felismerjük a bizonytalanságot. Azt, ami az elveszített identitásunkból fakad. Ki vagy anélkül az ember nélkül? Ki vagy anélkül a pozíció nélkül? Ki vagy bármi olyan dolog nélkül, ami eddig a részed volt? Ki vagy Te valójában? Fárasztó és talán félelmetes újrafogalmazni önmagad.

Űr keletkezik, amelyet a tehetetlenség dühe tölt ki. Vagy a teljes lehatárolódásé – mint amikor súlyos köveket teszel egy működésben lévő kukta tetejére. Vajon mi lesz a felgyülemlő gőzzel?

Ahhoz, hogy a két tabutéma közzé hidat építhessek, érdemes a szexualitás, az intimitás – és itt most nem a definíción szeretnék elmélkedni –, a szeretkezés lényegét is megérteni. Nos, nem a fizikai aktusra gondolok, hanem arra, ami a lelkünkben születik közben. Ez nem más, mint az egymásban való feloldódás, a teljes önátadás. Az, amikor megszűnik a határ közted és a másik ember közt. Amikor az elvárások és játszmák helyett megengeded, hogy önmagad legyél.

Ugyanakkor érdemes az intimitás, szexualitás elcsúszási lehetőségeit is megérteni, azaz amikor nem úgy tekintünk rá, mint az élet egyik csodájára. Az egyik ilyen, amikor teljesítménykényszert élünk meg, és feladattá válik. Teljesíteni, mert ez az elvárás. Mert ez az élet rendje. Mert üzletet kötöttem, hogy így marad meg mellettem. Számtalan példát sorolhatnék. Egy idő után eltávolodik az ember a másiktól, bezár. Az öröm helyett a kötelesség érzése lesz jelen. Abból pedig van elég az életünkben. A másik pedig, amikor pótcselekvéssé válik az intim kapcsolódás. Lehet az az agresszió levezetése, birtoklási vágy, a biztonság keresése vagy önigazolás („milyen jó vagyok, ugye”).

Az okok sokfélék lehetnek: akár az eredendő személyiségjegyeinkben, akár a szülői mintákban, akár korábbi negatív tapasztalatainkban kereshető. A kérdés nem csak az, hogyan állunk ezzel, sokkal inkább, mit tehetünk vele, és van-e szándékunk a kérdéssel foglalkozni.

A gyász és a szexualitás önmagában is kihívásos témák. Egyrészt mert nem nagyon beszélünk róla, másrészt, mert talán magunk sem vagyunk tisztában a jelentőségükkel vagy azzal, hogy mitévők legyünk, ha nem működik. Egyáltalán tudjuk-e, felismerjük-e, hogy „az úgy” nem jó. Akár a gyász, akár a szexualitás terén.

Hát, még amikor e két téma az életünk egy pontján összetalálkozik. Az igazi lejtmenet akkor kezdődik.

Amikor alapvetően működik a szexualitás az életedben, és veszteség ér, az egészen más, mint amikor amúgy is hadilábon állsz a témával. Életszerűbb a szexualitás életterületére rávetíteni a gyászt, mint fordítva. Ezért így világítom meg e két téma egymáshoz való viszonyát.

Amikor megfelelően működik a szexualitás az életedben, akkor az általa megélt egységélmény, a mindenben való feloldódás segíthet abban, hogy a veszteséget könnyebben feldolgozd. Mert van egy tér, amiben biztonsággal kapcsolódhatsz, ahol lehetsz önmagad. Ahol megtapasztalhatod az élet csodáját, akkor is, ha éppen egy másik területen nehéz. Amelyik felemel, amikor éppen elindulsz a lejtőn lefelé.

Ugyanakkor természetes, hogy egy jól működő intim világba is befészkeli magát a veszteség lehúzó súlya, és ködként borítja be azt. Ellentmondásos gondolatok és érzések törnek be a pillanatokba. Haláleseti gyásznál ránk telepedik a túlélők bűntudata. Milyen szégyenletes dolog, hogy én jól érzem magam, miközben épp gyászolnom kellene. Miközben itt szeretkezem, lehet, hogy az elhunyt lelke fentről figyel. Hogy engedhetem meg magamnak, hogy „élvezkedjek”, miközben elveszítettem a munkámat, azaz lehet, hogy senki vagyok? Tényleg jól vagyok, vagy csak úgy csinálok, mert nem akarok tudomást venni a veszteségemről? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kúsznak be egy örömtelinek induló aktusba. Vagy talán el sem jutunk odaáig, hogy megengedjük magunknak az intim kapcsolódást, mert azt gondolhatjuk, nem jár annak az öröm, aki veszteségben van. A belső frusztrációt aztán észrevétlenül kivetíthetjük a másikra, és akkor végképp eljutunk oda, ahol lehet, hogy mások már eleve vannak.

Frusztrált intim élet és veszteség.
Azaz amikor két lavina összetalálkozik a domb alján.

Azoknak, akiknek a szexualitásuk eleve kihívásos (lehatárolódnak róla vagy pótcselekvésként működtetik), ott egy veszteség megjelenése csak súlyosbítja a problémát. Ember legyen a talpán, aki megmondja, mi lesz a vége.

Lehet, hogy aki eddig kerülte és feladatnak élte meg, végképp elköszön tőle. De az is előfordulhat, hogy épp az ellenkezőjét váltja ki belőle: fogok én itt küzdeni? Minek? Inkább habzsolom az élvezeteket.

Legalább ilyen kiszámíthatatlan azok reakciója egy veszteségre, akik pótcselekvésként tekintenek rá: frusztrációjukat vezetik ott le, a biztonságot keresik, birtokolnak vagy önigazolják saját nagyszerűségüket. Egy veszteség hatására lehet, hogy teljesen megtagadják azt maguktól, és összeomlanak, ugyanakkor az is elképzelhető, hogy lelki fájdalmaikat még több „fájdalomcsillapítóval” ellensúlyozzák.

Egyik sem szerencsés. Mert bármelyik végletet is választja az illető, tudattalan reakciói még mélyebbre taszítják őt a pillanatnyi örömök utáni kiüresedettség szakadékába.

Az agyunk nem érti azt a parancsot, hogy ezt érezd, amazt pedig ne. Az agy azt a parancsot kapja: érezz, ne érezz. Tehát amikor nem akarod érezni a fájdalmat, és emiatt lefagyasztod magad, akkor az örömöket sem fogod igazán megélni. Szeretnél örülni? Hát akkor hagyd fájni! Nem tudod, hogyan? Mondd ki, írd le, sírd el, dühöngd át magadon. De ne bánts! Ne bántsd magad. Ne bánts másokat. A dolgok akkor is történnek, amikor nem akarjuk. Amikor ragaszkodunk, amikor félünk, amikor bizonytalanok vagyunk. Minden ragaszkodás látszatbiztonság. Kiderül egyszer, hogy nincs is.

A veszteségfeldolgozást nem lehet megúszni. Késleltetni lehet. Halogatni lehet. Elkendőzni lehet. Egy ideig. Azonban mindannyian tudjuk, nincs kifizetetlen számla.

Érdemes vállalni a felelősséget a gondolatainkért, az érzéseinkért, a fájdalmainkért és támogatást kérni, mert nem kell mindent egyedül megoldani.

Zárásul egy hasonlat, ami eszembe jutott, miközben írtam a gondolataimat. Azt mondjuk, Lucifer az ördög, a gonosz, a pokol ura, a sátán. Azonban Lucifer az egyik legfőbb Angyal, aki fellázadt Isten ellen. Azaz Isten, a Fény ellenpólusa. Isten ugyanúgy magából teremté őt, a lucis fero –t, azaz a Fényhozót. Ő a fájdalmak mentén tanít bennünket, és hoz fényt az életünkbe. Ezért ha megértjük a természetét, és ahelyett, hogy megtagadnánk őt, inkább megszelídítjük és barátunkká tesszük, azaz elfogadjuk, hogy isteni részünk ő is, akkor minden alkalommal, amikor megmutatkozik, talán hálával tudunk rá gondolni. Rájövünk, hogy nem ellenünk, hanem értünk van. Azért bukkant fel a mélyből, mert elfeledkeztünk a Fényről, amely mindig is ott volt, ott van: mélyen legbelül. Mert az Élet élni akar.