Mindannyian sérülünk gyermekkorunkban?

Bármennyire is tökéletes szülő szeretne lenni valaki, miért van az, hogy a gyermeke mégis felnőve érzelmi sérülésekről jelez vissza?

Minden egészséges szülő a legjobbat szeretné megadni a gyermekének. A lehetőségeihez képest a legjobbat. De az ő „legjobbja” nem feltétlenül a gyermeke „legjobbja”. Megpróbálja pótolni saját hiányosságait, kikerülni, megelőzni saját kudarcait, megvalósítani elmaradt álmait. Saját tapasztalatai, emlékei, s így hitrendszere szerint, saját térképe szerint navigálni őt az élet rejtekében. De a gyermek más utat jár be. Más térképpel, más rejtekben barangol.

Bármennyire is jó szülő szeretne lenni, bármilyen jó mintát is szeretne mutatni gyermekének, nem tudja elvenni tőle a tapasztalást. Az óvó-féltő szülő legalább annyira kihívás a gyermek számára, mint a kritizáló és lehúzó szülő. “Sosem leszek olyan szuper, mint Anya/Apa.” A gyermek túl magas polcra helyezi “tökéletes” szüleit, és élete traumája a soha-meg-nem-felelés lesz.

A romboló és fizikai vagy lelki bántalmazó szülők gyermekei, bármilyen furcsa, szintén a soha-meg-nem-felelés traumájával küzdenek, de ők a negatív visszajelzések mentén alakítják ki ezt.

Felvetődhet a kérdés, hogy akkor tulajdonképpen így is, úgy is, traumatikus gyerekeket nevelünk? Igen is és nem is…

A kérdés inkább az, hogy félelemben (túlféltő és bántalmazó) vagy tiszta szeretetben (megengedő egyúttal következetes kereteket meghatározó) nevelő szülők vagyunk. Mert az előbbiek rengeteg belső munka árán, az utóbbiak kevesebbel jutnak el a saját nagyszerűségük felismeréséhez.

Ha tovább olvasnál...

Scroll to Top