Energiavámpírok

Különleges lény az energiavámpír. Nem a mesék vérszívója ő, hanem a mindennapi életünk itt-ott, különböző formában felbukkanó valóságos alakja. Van, hogy nem tudod nem észrevenni – még ha nem is vagy tudatos rá, s van, hogy csak azt érzed, valami nem stimmel, de nem tudod megfogalmazni az okát. Hát íme:

Van az agresszívan és nyíltan támadó. Ő az, aki le sem száll rólad, csak mondja, csak sírja bánatát. Állandó nehézségeivel tele már a fejed. Nem tudod nem észrevenni, hiszen hangos szava, hömpölygő folyamként rád zúduló szóáradata, hűvös metsző érintése, mint sebészkés, érzéstelenítés nélkül hatol a testedbe és a lelkedbe. Nem tudod eltávolítani magadról. Egyszerűen és látványosan szívja el az életerődet. S Te hagyod. Mert nem tudod, mit kezdj vele. Nem tudja és nem akarja hallani halk vagy hangos segélykiáltásodat: ELÉG!

Van a lassan behálózó, lágyan szenvedő alkat. Észrevétlenül tesz magáévá. Minden figyelemegységed, minden szabad gyököd megragadja. Sok pici, apró dologgal. Olyan ő, mint amikor a felső szomszédnál csőtörés van, s várod, hogy megérkezzen a nyaralásból. Addig a plafonról csöpögő víz alá türelmesen egy vödröt teszel. A vödröt minden este kiüríted, s másnap ismét türelmesen odateszed. Türelmes vagy, hiszen nyaral. Majd hazajön, s akkor minden rendben lesz. De a napok múlnak, s ő nem jön haza. A vödör bár pontosan ugyanolyan sebességgel telik, számodra az idő megáll. Egy pillanat, mint száz, s ebben a soha véget nem érő folyamatban kezdesz felörlődni. Nem tudod, mi a baj, pedig valójában igen. Túl sokáig voltál türelmes. És most már késő. Most már minden csepp idegeid egy húrját pengeti hamis hangján. A végre pedig, egy senki által meg nem értett robbanás: ELÉG! Te megkönnyebbülsz, a többiek pedig nem értik. Pedig csak egy csepp volt. Igen. Neked az utolsó.

S van az alattomosan bekúszó, rejtőzködő típus. Ő az adok-kapok tökéletesnek tűnő egyensúlya mögé rejtőzik. Pont annyit ad, amennyire szükséged van ahhoz, hogy mindent megadj neki, amire neki szüksége van. Meghallgat, ha úgy adódik, de ha neki nehézsége van – márpedig az van bőven – feltétlenül rendelkezésre kell állj. Jó tevehajcsár módjára rád pakolja terheit, s Te, mivel kapsz a sivatag közepén egy csésze langyos vizet, szorgosan cipeled tovább. A tevével azonban egy baj van. Terheit szó nélkül csendben cipeli. Nem morog, nem ágáll. Egyszer csak összerogyik és kimúl. A tevehajcsár megpaskolja jó öreg tevéje púpját, megvonja a vállát, leszedi róla a terheket, s keres magának egy másikat. Neki ő csak egy teve volt. A teve utolsó gondolataiban azonban egy kép jelenik meg. Egy ló képe. Milyen jó is lett volna lónak lenni, ha kell vágtatni, ha kell, megpihenni. De szabadnak lenni.