Elfogadtam, mégis belehaltam

Az elfogadás fogalmával, jelentésével és megértésével a mai napig vannak nehézségek. A kivitelezésével így hát még inkább. Ha talán megfordítjuk, és először „csináljuk”, éljük, akkor érteni, érezni is fogjuk. Tehát akkor mi is az elfogadás? S mit is kell csinálni, hogy ne haljunk bele?

Kezdjük a megbocsátásnál ahhoz, hogy az elfogadás témaköréhez egyáltalán eljuthassunk.

Gyakran elhangzó mondat, hogy bocsáss meg magadnak és másoknak. A szüleidnek, a párodnak, bárkinek. A megbocsátás azonban nem egyenrangú kapcsolat. Amikor én megbocsátok neked, akkor én fent vagyok, és megbocsátok neked, aki lent van. Én nem vétkeztem, így fent maradhatok. Te vétkeztél, így lecsúsztál (alám). Felemellek magam mellé, mert az elkövetett vétkedért megbocsátok.

S ha a megbocsátás témaköre nem egyenrangú kapcsolat, az miért baj? Felteszem a kérdést: ki vagy te, vagy ki vagyok én, hogy magadat/magamat a másik ember fölé helyezd/helyezzem? Szent és sérthetetlen? Vagy egy másik viszonyulásban lehet, hogy te/én vagy/ok alul? S az milyen érzés?

De ha a megbocsátás nem egyenrangú kapcsolat, akkor vajon mi lehet az?
Az elfogadás.

S mi az elfogadás? Honnan tudom, hogy elfogadtam valamit? Onnan, hogy a történtek már nem érintenek meg érzelmileg, hanem béke van bennem. Amikor már nincs bennem harag, düh, értetlenség, csalódottság, fájdalom, félelem, agresszió, reménykedés, reménytelenség. Attól nem kell szeretnem azt, ami van, vagy azt, aki tette, azonban fontos, hogy elutasítás és ellenérzések nélkül éljem meg azt, ami történt. Ekkor születik meg az elfogadás.

A megbocsátás/elfogadás nem azt jelenti, hogy a dolgokat meg nem történtté tesszük. Azt jelenti, hogy megbékélünk azzal, ami történt, és nem cipeljük annak érzelmi terhét. Haragunk, sértettségünk a másik irányába megszűnik, és megértéssel fordulunk az „elkövető” felé. De mindezzel nem legalizáljuk tettét.

Ez a folyamat nem megy egyik napról a másikra. Mint a gyászban, itt is szakaszok vannak. Olyan ez, mint egy hullámvasút. Fentekkel és lentekkel. Igenis meg kell élni a negatív érzelmeket – de ez nem jelenti azt, hogy ezt kivetítem a másikra, megtorlom rajta – akár fizikailag, akár verbálisan, akár energetikailag. Idővel – és belső munkával – az érzelmi hullámvasút kilengése csökkent, majd egészen elhalványul, és békesség születik. Megbékélés azzal, ami van. Mert tudom, hogy megtörtént, és hogy amit megtörtént, az visszafordíthatatlan.

Sokan vannak, akik végtelenül elfogadóak(nak tűnnek), mégis betegek, boldogtalanok vagy fiatalon haldokolnak. Az ő elfogadásuk nem elfogadás, hanem megalkuvás, elfojtás. A fej homokba dugása, hogy úgy teszek és még el is hitetem magammal, hogy elfogadom azt, ami van. De tudom, pontosan tudom, hogy legbelül mardos valami. Ez nem elfogadás. Ebbe bele lehet halni. Ébresztő!