A hiány fájdalma

A hiány fájdalma egy semmihez nem fogható marcangoló érzés. Először csak a szívet, aztán ha nem figyelünk rá, az elmét is felemészti. Mi az, hogy felemészti? Szétszedi, szétszaggatja, sejtenként tépi ki belőle a lényeget.

A hiány fájdalma sokkal jobban fáj, mint a megcsonkított test, mint az élethosszig cipelt fizikai sérülés.

A hiány fájdalma már-már ölni tudna.

Egy meg nem élt érzés, egy elszalasztott lehetőség, egy el nem csattant csók, egy légbe veszett érintés, egy be nem teljesedett szerelem, egy meg nem született gondolat, egy soha többet mosolyra nem húzódó száj. Egy elmaradt lélegzetvétel. Az Élet egy részének halála.

De az életben maradás ösztöne, az élni akarás valahogy mégis felülkerekedik ezen. Először az elme uralja a szívet, és fojtja el a mélyből felbugyogó érzéseket. Ez a szív haldoklása. Aztán a szív élni akarása továbblendíti ezt a folyamatot, és ő kerekedik felül, elborítja az elmét, és forrongó vulkánként tör a felszínre, pusztítva mindent, amit ér. Kettejük játéka már-már halálos. Hol az egyik, hol a másik végletbe lendül, szinte őrületbe kergetve a pillanatokat.

Kegyetlen tusájuk végén kimerülten fekszenek a padlón. A szív és az elme. Megrészegülve, mégis soha nem gyógyuló sebekkel tele.

S hogy ki győzött?

A pillanat.