A célok elérésének paradoxona

A célok fura dolgok. Reményt és feladatot adnak nekünk. Van hová tartani, van mit remélni és van miért tenni. De vajon tényleg el akarjuk érni a célunkat? Vagy jobb, ha a cél csak cél marad, megvalósulás nélkül?

Gyakran találkozom olyanokkal, akik céljukat elérve kiüresedettnek érzik magukat. Nincs további cél, nincs további álom, nincs további remény. Amiért egykoron remegtek, amivel minden reggel ébredtek és ami értelmet adott a mindennapjaiknak, egyszer csak nyomtalanul eltűnik. Ott állnak teli kézzel és üres szívvel. Talán a cél elérése még örömet is szerzett számukra, talán meg is mártóztak ennek örömében, de aztán gyomortájékon megjelenik egy furcsa érzés. Görcsös, csavaró, gombócformáló érzés. Hogyan tovább?

Talán jobb lett volna el sem érni ezt a célt? Akkor még mindig lenne mit remélni, lenne miért felkelni. Végeláthatatlan folyamat. Önszabotázs.

Van úgy, hogy egyszerűen tudat alatt valójában nem akarunk elérni egy célt. Azt gondoljuk, mindent megteszünk, hogy elérjük, pedig a tevés, a cselekvés az, ami éltet. Nem a cél.

Te hogy vagy a céloddal? Mi a Te célod? Valóban el akarod érni? Vagy az út a cél maga?