Csak mi tehetjük boldoggá önmagunkat – Ridikül magazin

– interjú Dénes Évi életvezetési és párkapcsolati tanácsadóval –

 

Dénes Évi életvezetési és párkapcsolati tanácsadó mesél arról, hogyan törhetünk ki a játszmák ördögi köréből, hogyan ismerhetjük meg igazi motivációinkat, és lehetünk valóban boldogok.

Miért lettél életvezetési tanácsadó?

„Már gyerekkorom óta volt egy világmegmentő projektem, mániám volt, hogy segítsek az embereken, de sosem a megfelelő formát választottam hozzá. Rá kellett jönnöm, hogy nem másokon keresztül tudunk másokon segíteni, hanem akkor, ha kihozzuk önmagunkból a kincseinket, a képességeinket, és a tanult dolgokat saját magunkon átszűrve, már önazonosan mutatunk példát. Nem kioktatjuk őket, mert nem mi vagyunk az okosak, hiszen ugyanolyan emberek vagyunk, viszont mi tapasztaltunk valamit, amit át tudunk adni. A hitelesség nagyon fontos, ez a szakma nagyon felhígult, egy hét alatt bárki coach lehet, de ami mentén én dolgozom, és ami nekem fontos, az az érzelmi tudatosság.”

Mi értesz ezalatt?

„Sokan kerülnek úgy hozzám, hogy végigjártak hosszú utakat, de nem látták meg az összefüggéseket, vagy ha mégis, nem tudtak velük mit kezdeni. Persze meg lehet tanulni, hogyan kommunikáljunk jól, de mindez a fejünkben történik. Az én vesszőparipám pont ezért az érzelmi tudatosság, mert abban a pillanatban, ha nem vagyunk a középpontunkban, ha nem tudjuk, mit miért teszünk – nemcsak az okát, de a célját sem –, akkor az életünk tele lesz illúziókkal, hazugságokkal, légvárakkal. Nem értjük, mi a baj,  mindenünk megvan, mégsem vagyunk boldogok, vagy miért nem kapjuk meg azt a karrierlehetőséget, párkapcsolatot, amitől a boldogságot reméljük. Abban a pillanatban, amikor meglátjuk, hogyan működünk, és hogy az emberek nem a szavainkra kapcsolódnak, hanem arra, amit közvetítünk, amikor meglátjuk, miért és mik mozgatnak bennünket, akkor tudunk majd önazonos életet élni. Fontos a rálátás, hogy miben vagyunk benne, hogy kerültünk bele, hova vezet ez, ha nem változtatunk, és hogyan tudunk változtatni. Átlátni az érzelmi rendszerünket.”

Miért olyan nehéz ez?

„Amikor megszületünk, életünk első idejében kizárólag a jobb agyféltekét használjuk, ott vannak az érzelmek, intuíciók. Aztán idővel megtanuljuk, hogyan működik a világ, és ezzel a tanulási folyamattal bekapcsol a bal agyfélteke is. A jobb agyféltekét tehát sokkal régebb óta használjuk, mint a logikus énünket. A jobb agyféltekében rögzült lenyomatok végigkísérik az életünket, akár tudunk róluk, akár nem. Ezeket érdemes felfedezni önmagunkban, hogy tudjuk, bizonyos döntéseket miért hozunk, miért lázadunk, vagy hajlunk meg, miért mások elvrendszereit hisszük magunkénak, miért élünk egy olyan életet, ami nem a miénk. Gyerekként találkozunk a szüleinkkel, a szüleink pedig valamilyenek. Gyerekként felnézünk rájuk, ők a példák, de nem vagyunk ugyanolyanok, mint ők. A gyerek és a szülő elkezd egymáshoz közelíteni, de soha nem tudunk megfelelni a szüleinknek, mert alapvetően mások vagyunk. Ebben a megfelel(tet)ési folyamatban közben már önmagunk sem vagyunk, mert alkalmazkodtunk, feladva lényünk alapvető részeit. Bolyongunk a világban elveszetten, reméljük, hogy aztán a siker majd boldoggá tesz. Amikor valaki a sikert, a pénzt tűzi ki magának célként, elérheti, de ugyanaz a magány, egyedüllét, elutasításérzés várja majd munka után. Mert mindezt kívül keresi. Mert a motivációja valójában nem a siker és a pénz. Ugyanígy van párkapcsolattól kezdve a munkán át minden kapcsolatunkban: vagy próbálunk hasonulni másokhoz, vagy őket szeretnénk megváltoztatni, hogy abba a világba, amit mi ideálisnak tartunk, az adott ember belepasszoljon.”

Itt jön az elfogadás témaköre…

„Az, hogy elfogadjunk embereket olyannak, amilyenek, igazából nem jelent lemondást. Egy kapcsolat sem azért jó, mert kompromisszumokat kötünk. Az elfogadás nem birkaságot, megalkuvást jelent, hogy meghajtott fejjel megyek a kijelölt úton, hanem azt, hogy szívből együtt tudok érezni azzal, ami van.  Ehhez önmagunkba, másokba, illetve az életbe vetett bizalom kell, hinni, hogy a dolgok mindig a megfelelő helyen, megfelelő időben történnek, akkor is, ha éppen abban a pillanatban nem látjuk. Az egónk úgy működik, hogy akkor érezzük, hogy vagyunk és létezünk, ha nekünk van igazunk, és minden úgy van, ahogy mi mondjuk. Ha kiderül, hogy a dolgok nem úgy vannak, az egónk megsemmisülést él át, amit kudarcként, veszteségként érzékelünk. Az egó uralni és kontrollálni akar, mert attól érzi azt, hogy ő az, aki. Akik a bizalom és a belső béke állapotában vannak, azok már tudják, hogy az én világomban az az igazság, amit én mondok, és amit a másik beszél, az az ő világában a saját igazsága. Az ő szemén, életén, nézőpontján keresztül lát egy részletet a világból, én pedig egy másik részletet. Ezért kár érzelmeken vitatkozni, hogy kinek mi volt bosszantó, vagy nem, ez olyan, mintha arról vitáznánk, hogy te éhes vagy, vagy nem – nekem csak elképzelésem lehet róla. Sok olyan dolgon vitatkozunk, aminek semmi értelme. Mert mindenkinek más a nézőpontja, így más az igazsága. A kurzusokon  a beszélgetések és a gyakorlatok során támogathatjuk a másikat abban, hogy meglássa, az ő világában az adott dolog miért nyom meg egy gombot. Ahogy rávilágítunk erre a gombra, és arra, hogy ez honnan jön, már ott tartunk, amiről az élete minden dolga szól. Ezért szeretem az interaktív kurzusokat, mert ott maga az élet is megjelenik.”

Kinek ajánlanád a kurzusokat?

„Azoknak szoktam mondani, hogy gondolkodjanak el a kurzuson, akik szeretnék azt a belső középpontot megtalálni, és ha elveszítik, megtanulni, hogyan billenjenek vissza, ami visszaadhatja  az önazonosságukat. Ennek megtalálása hozza a szabadság érzését. Minden egyes félelmünk, elméből történő lépésünk az életben egy ugyanazon valódi mély motivációból származik: hogy boldogok legyünk, hogy szeressenek minket, és elfogadjanak úgy, ahogy vagyunk. Mindenki erre vágyik. Boldoggá viszont csak önmagunkat tehetjük, ez egy belső folyamat, nem várhatjuk ezt el egyetlen párkapcsolattól sem – különben honnan merítenénk erőt ahhoz, hogy szeressük magunkat akkor is, amikor a másik mondjuk kiabál velünk? Gyerekkorunkban megtanultuk, hogy ha nem úgy vannak a dolgok, ahogy szeretnénk, akkor bűntudatunk van, vagy neheztelünk, haragszunk a másikra. Elképzeltünk a másikról és magunkról valamit, és azért, hogy az egó ne semmisüljön meg, ragaszkodunk az illúzióhoz, amit teremtettünk. Amit felépítettünk, az egy tévedés, és ezt nem szeretjük beismerni, inkább élünk a neheztelésben vagy a bűntudatban – pedig ezekbe bele is lehet halni. Ugyanígy az egó játéka a párkapcsolaton belüli viták sokasága a fogkrémes tubuson, a földre dobált szennyesen, arra törekszünk, hogy nekünk legyen igazunk. A kommunikáció mesterkulcs egy kapcsolatban. De ahhoz, hogy ne reagáljunk, hanem az üzenet a szívünkön át születhessen meg, tisztán, az érzelmi tudatosság útja vezet.”

Az eredeti cikk itt olvasható »

Ha tovább hallgatnál, olvasnál...

error: Védett tartalom!
Scroll to Top