Megéri stresszelni?

Nem­rég igen meg­bán­tód­tam vala­min… Dúltam-fúltam, bosszan­kod­tam. És ami­kor, úgy fél óra eltel­té­vel kez­dett alább­hagyni kez­deti for­ron­gá­som, eszembe jutott a mon­dás: „Ide­ges­kedni annyi, mint bün­tetni magun­kat mások hülye­sége miatt.”

Mi is a stressz? Mi is az idegeskedés?

A Wiki­pé­dia így írja le: „a stressz ere­de­ti­leg a szer­ve­zet­nek az inge­rekre adott nem spe­ci­fi­kus vála­szát jelölő orvosi szak­ki­fe­je­zés volt. Mai értel­mé­ben azon­ban jelen­tése nagy­já­ból „folya­ma­tos feszült­ség” vagy „tar­tós ide­ges­ség”, mely rend­sze­rint egy vagy több állandó nega­tív ingerre adott tar­tós válasz­re­ak­ció a szer­ve­zet részéről.”

Nega­tív inger. Mi is a nega­tív inger? Való­ban nega­tív vagy csak mi éljük meg annak?

„Sor­sun­kat nem az for­málja, ami tör­té­nik velünk, hanem az, mit szó­lunk hozzá”.
(Marie von E.)

Így hát fel­tet­tem magam­nak a kér­dést: vajon a másik ide­ge­sí­tett fel, vagy én magam magamat?

A stressz (a fel nem dolgozott veszteségek okán) idővel felgyülemlik bennünk, és egy külső (szinte bármilyen) inger hatására kirobban. Mi mégis a külső ingerre fogjuk a feszültségünket ahelyett, hogy abban keresnénk megértést, hogy mi okozta ezt a beragadt érzelmi állapotot bennünk. Kívül keresünk tetteseket az önvizsgálat helyett.

Elfogadás

Hány és hány beteg­ség, fruszt­rá­ció és stressz for­rása, oka az el nem fogadás. Hányan hur­col­ják maguk­ban éve­kig a hara­got, fojt­ják el mér­gü­ket — mér­ge­zik ezzel saját szer­ve­ze­tü­ket? Fontos elfogadni a helyzetet — szívből. Nem úgy tenni, nem csak mon­dani. Könnyű? Nehéz? Muszáj. Ne bün­tes­sük magun­kat mások buta­sága, rossz­in­du­lata miatt. Ne fojt­suk el, enged­jük ki, dol­goz­zuk ki magunkból!

Megjegyzem, hogy én inkább elfogadás, mint megbocsátás párti vagyok. Az előbbiben a felek egyenrangúak, míg az utóbbiban az egyik fél (aki mebocsát) a másik (akinek megbocsát) fölé helyezi magát.

Meg­éri stresszelni?

Talál­juk meg a hoz­zánk illő érzelmi feldolgozási tech­ni­ká­kat, és egyet ne feled­jünk: min­den értünk van! Tanul­junk a „stressz” hely­ze­tek­ből és fejlőd­jünk! Ismer­jük meg a ben­nünk lakozó gyer­me­ket. Egyre több dol­gon tudunk majd moso­lyogni és egyre keve­sebb dolog bosszant majd fel ben­nün­ket (vagy egyre rövi­debb ideig leszünk bosszúsak).