A halál furcsa módon kopogtatott be az ajtómon. A napokban néhány alkalommal csak ennyit hallottam a telefon másik végéről, vagy ezt olvastam az SMS üzenetekből: Meghalt Anyu. Meghalt Apu. Elveszítettük őt. Tudunk beszélni?

Valahogy sok veszteség született a barátaim körében az elmúlt napokban. Édesanyák, Édesapák, Testvérek… Idősek és igazságtalanul fiatalok. A halál sosem kopogtat jókor. Akkor is, ha az egy kapu egy másik világba. Mert itt maradunk mi, a saját hiányunkkal. Egy soha nem pótolható űrrel a szívünkben.

Amikor évek óta készülsz rá, mert tudod, hogy egyszer eljön a pillanat, azt gondolod, helyt tudsz majd állni, hiszen van időd felkészülni. Azt gondolod. De amikor megtörténik, amikor megkapod a hírt, mégis rájössz, erre nem lehet felkészülni.

A fájdalommal, kétségbeeséssel, ürességgel, tagadással, dühvel, megkönnyebbüléssel vegyült káosz mardos ott valahol mélyen legbelül. Az igazságtalanság, a kérdések, a megértés és elfogadás, majd újra a tagadás, a szomorúság, a miértek, a mi lett volna ha. A gyászolók bolyongása ez az érzelmi labirintusban.

Ott állok csendben, a történeteket hallgatva, láthatatlan kezemmel ringatom az összetört szíveket.

Mert nincs igazán jó szó, amit mondhatsz. Részvétem? Legyen neki könnyű a föld? Mind csak szavak. Valójában nem tudjuk, mi van a másikban. Talán a sajnálom, az el sem tudom képzelni, mit érzel, vagy a milyen nehéz lehet Neked, egy kicsit jobban kifejezik azt, ami ilyenkor valójában mélyen bennünk van. De egy szeretetteljes ölelés legalább olyan gyógyító tud lenni.

Mint ahogyan minden emberi kapcsolat, minden gyász is egyedi. S mivel az nem a fejünket, hanem a szívünket töri össze, hiába is minden szó. A gyászoló támogatása ilyenkor a legnagyobb kincs. De nem azzal, hogy azt mondjuk neki, milyen erős vagy, legyél erős, minden rendben lesz. Ez mind gátolja őt abban, hogy megélje a fájdalom valódi természetét. Elzárja a feldolgozási folyamattól. A gyászolónak adott türelmes és megszentelt figyelem, a megértés és tisztelet, sokat segíthet neki, hiszen mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Segíts neki inkább a mindennapokban. Tapintatosan, szeretettel. Vásárolj be neki, vidd el a gyerekeit iskolába. Takaríts ki helyette. Főzz neki. Menjetek el sétálni. Segíts neki a mindennapokban – először csak – túlélni.

Mert bár maga a veszteség fájdalmas, vele együtt elveszítjük az identitásunkat is. Megkérdőjelezzük, kik vagyunk mi. Feltesszük a kérdést, ki vagyok én nélküle. Ki vagyok én egy 45 éves házasság után özvegyként, nőként / férfiként? Ki vagyok én 40 évesen árván, szülők nélkül? Ki vagyok én a gyermekem nélkül, akit a magam kezével temettem el? Ki vagyok én egyáltalán a veszteségemmel?

Ez az identitáskeresés kétségbeejtő a gyászoló számára. Jól megszokott életét most új dolgokkal kellene megtöltenie. Hiszen az élet megy tovább. Számára azonban mégis megáll az idő. Válaszokat keres a múltban. Fájdalma mégis visszahúzza a jelenbe. A jövőre gondolni sem mer. Nem eszik, nem alszik, az érzelmi hullámvasúton ülve gyötrődik. Vagy tagad és úgy tesz, mintha mi sem történt volna, hiszen ő erős, hiszen az élet megy tovább. S akkor hónapok, évek múltán egyszer csak összeomlik a feldolgozatlan gyász súlya alatt.

Pedig a gyász kulcsmondata: az érzelmek megélése és kifejezése… Amit ma nemigen tanulunk. Bent tartjuk, türtőztetjük magunkat, tagadunk. Mert erősek vagyunk. Nem sírunk, nem beszélünk róla. Aztán lassan mi magunk is belehalunk.

Milyen bölcsek voltak elődeink, amikor siratóasszonyok kísérték őket át ezen a kilátástalannak tűnő labirintuson. Milyen gyógyító volt, amikor összegyűltek, hogy szerettükről mindenféle emlékeket megosszanak egymással, így dolgozva fel lassan azt, ami bár az élet rendje, mégis elsőre feldolgozhatatlan.

Ma már nincs ilyen. A tor után mindenki hazamegy, a gyászoló pedig egyedül marad fájdalmával. Ilyenkor fontosak a rokonok, a barátok, akik szeretettel körülveszik, és akik nem hagyják magára. Mert gyakran hallani, ne zaklassuk fel, épp elég neki a maga fájdalma. S a gyászoló végképp támogatás nélkül marad. Ilyenkor jó egy napló, amiben leírhatja mindazt, ami nehezen megfogalmazható. Ilyenkor jó a mindennapokban kicsit elmerülni, kertészkedni, a zene szárnyán repülni, vagy kiülni a verandára és akár csak a csillagokat nézve emlékezni.

Nem tanulunk gyászolni. Maga a gyász is tabutéma. Pedig életünk egyik legfontosabb része. Mert gyászolni nem csak valakit lehet. Gyász lehet egy szakítás, egy kedves tárgytól való elszakadás is, bármi, aminek az elvesztésével korábbi önmagunk egy részétől is búcsúzunk. A veszteségek minden nap körülvesznek bennünket. A hiány nem pótolható.

A szerettünk elvesztése pedig kitörölhetetlen nyomot hagy a szívünkben.

Köszönöm Singer Magdolnának, aki Magyarországon zászlajára tűzte a gyász kísérését, „tanulását és tanítását”, hogy megértést és eszközöket adott ahhoz, hogy ezekben a nehéz pillanatokban megfelelő és szeretetteljes támogatást adhassak azoknak, akik épp a legnehezebb időben keresik a vigasztalást.

Hogy „segítsünk túljutni másoknak a gyászon és visszajutni az életbe, hogy újra tudjanak örülni, és újra teljes szívvel tudjanak szeretni”.

 

További cikkek Nőknek és Férfiaknak »