A halál furcsa módon kopogtatott be az ajtómon. A napokban néhány alkalommal csak ennyit hallottam a telefon másik végéről, vagy ezt olvastam az SMS üzenetekből: Meghalt Anyu. Meghalt Apu. Elveszítettük őt. Tudunk beszélni? Valahogy sok veszteség született a barátaim körében az elmúlt napokban. Édesanyák, Édesapák, Testvérek… Idősek és igazságtalanul fiatalok. A halál sosem kopogtat jókor. Akkor is, ha az egy kapu egy másik világba. Mert itt maradunk mi, a saját hiányunkkal. Egy soha nem pótolható űrrel a szívünkben.

A fel nem dolgozott veszteségeink a legnagyobb láthatatlan ellenségeink. Pókhálóként tekerednek körénk, elzárva bennünket az életörömöktől, a szeretetteljes kapcsolatoktól. Megtagadunk és elutasítunk embereket, lehetőségeket. Elhitetjük magunkkal, hogy az adott pillanat és helyzet kilátástalan, rossz, nem a miénk, nem jár.

A hiány fájdalma egy semmihez nem fogható marcangoló érzés. Először csak a szívet, aztán ha nem figyelünk rá, az elmét is felemészti. Mi az, hogy felemészti? Szétszedi, szétszaggatja, sejtenként tépi ki belőle a lényeget. 

Egyre többször találkozom 70 év körüli férfiakkal. Tanácsadáson, egy baráti beszélgetésen, a halálos ágyukon. Nézem munkától megkeményedett kezüket, megpróbáltatásoktól megfáradt arcukat, elrejtett érzelmektől könnyes szemüket. Válaszút előtt állnak – az élet és a halál között félúton. Sok volt, ennyi volt, elég volt? Mi maradt? Ki vagyok? Mi az én lényegem? Elveszítették valahol útközben.

Amikor veszteség ér, nehéz. Hazudik, akik azt mondja, nem. Vagy magának vagy másoknak. A veszteség hiába hoz újat, akkor is el kell gyászoljuk magunkban a múltat, a lehetőségek elvesztését. De mi történik, ha ez a folyamat elakad és pusztító tornádóvá válik, elsöpörve mindent, ami útjába kerül? 

Van az a lendület, amelyik bizonyos helyzetekben vonzó, erőt sugárzó, izgalmas. Ez szenvedély.

S van, amelyik zúg, tombol, lángszóróként tarol. Ez is szenvedély.

Miért van az, hogy ugyanaz az érzelem bizonyos helyzetekben áldás, a másikban átok?

Boldogság és Belső Gyermek... Tyúk vagy tojás... Örök körforgás. Miért?

Megtanultuk lassan, hogy aki segítséget kér, gyenge. Aki segítséget kér, nemcsak gyenge, hanem kicsi is, és a nagyobbtól, erősebbtől tud csak kapni. S ki akar kicsi és gyenge lenni? Nyilván senki… Akkor mégis mi a megoldás, hogy a terhek súlya alatt ne roppanj össze, és ha magad nem tudod megtartani, legyen, aki megtámaszt?

Bármennyire is tökéletes szülő szeretne lenni valaki, miért van az, hogy a gyermeke mégis felnőve érzelmi sérülésekről jelez vissza?

Vannak a „kis barátok” és vannak a barátok. Az előbbiek azok, akiknek jó a társaságában lenni, jókat lehet nevetni, beszélgetni mindenféle dolgokról. S vannak a barátok, akiknek a jelenléte valami különlegessel ajándékoz meg – bármilyen sűrűn is találkozzunk velük.

Érzelmek – mindannyiónkban megbúvó apró cseppek. Amelyek néha óceánokká dagadnak. Néha tartják még magukat medrükben, néha kicsordulnak. Néha háborognak, néha a Nap sugarait visszatükrözve csillognak. Te hogyan bánsz velük?

Néhány évvel ezelőtt egy számomra fontos ember ügyének megvalósulásáért felajánlottam egy egyhónapos kávéböjtöt. Azzal, hogy minden alkalommal, amikor megkívántam vagy ittam volna egy kávét, az arra fordított figyelmemet (ahogy a spirituális világban mondják: figyelem energiámat) az ügy pozitív végkimenetelének szenteltem. Izgalmas kihívás volt, mert a kávé nekem én-idő. Amúgy pedig szeretem is. Nos, idén újra megkíséreltem. Tanulságos volt.

Ha a gyermekemet bármilyen kérdőíven jellemeznem kellene, az első reakcióm az lenne, hogy leírom: bátor, szorongó, mosolygós, kedves, szorgalmas, lusta, rendszerető, stb. (cikk nem csak szülőknek... Ha beosztottaid, kollégáid vannak, vagy egyszerűen emberek vesznek körül, pont ugyanolyan hasznos lesz ez a cikk!)

Nem csak látom, tapasztalom is, hogy mióta okostelefonok vannak, a maguk instant univerzumával, a kapcsolatok sorra siklanak ki, csúsznak szét, dőlnek össze. Viber, messenger, egyebek… Pedig milyen ajándék, hogy ugyanakkor ma már bármikor bárki elérhető, a távolságok gyakorlatilag megszűntek a kontinensek között. De ez a folyamos virtuális póráz gyakran nem támogat, hanem kifejezetten akadályoz egy kapcsolatot.

Ne menj oda! Ne nyúlj hozzá! Ne csináld! Ne rosszalkodj! Ne szaladj! Ne mássz fel! Ne! Ne! Ne! Hányszor hallottuk gyerekkorunkban, vagy akár mondjuk mi magunk is csemeténknek egy nap? Sokszor? Néha? Sosem? Hogyan lehetne másképp? (cikk nem csak szülőknek... Ha beosztottaid, kollégáid vannak, vagy egyszerűen emberek vesznek körül, pont ugyanolyan hasznos lesz ez a cikk!)

Az áldozattá válás egy nagyon mély folyamat, amely erős önbizalomvesztéssel jár. A bántalmazás, mint ahogyan a gyász is, tabu téma az emberek között. Mire valaki eljut oda, hogy ezt megossza másokkal, már nagyon hosszú és mély traumán esett keresztül.

A szeretet mindenkiben jelenlévő érzelem. Nem mérhető és nem minősíthető. A szeretet végtelen. De honnan tudom, hogy szeretnek? Honnan tudja a férjem, a feleségem, a gyermekem, vagy bárki más, hogy szeretem? Gondolatok - nem csak a szeretetnyelvekről...