Az áldozattá válás egy nagyon mély folyamat, amely erős önbizalomvesztéssel jár. A bántalmazás, mint ahogyan a gyász is, tabu téma az emberek között. Mire valaki eljut oda, hogy ezt megossza másokkal, már nagyon hosszú és mély traumán esett keresztül.

A hiány fájdalma egy semmihez nem fogható marcangoló érzés. Először csak a szívet, aztán ha nem figyelünk rá, az elmét is felemészti. Mi az, hogy felemészti? Szétszedi, szétszaggatja, sejtenként tépi ki belőle a lényeget. 

Valami furcsa, megfoghatatlan misztérium lengi körül december huszonnegyedikét. Elmélkedtem kicsit erről, mi is lehet ez...

Amikor veszteség ér, nehéz. Hazudik, akik azt mondja, nem. Vagy magának vagy másoknak. A veszteség hiába hoz újat, akkor is el kell gyászoljuk magunkban a múltat, a lehetőségek elvesztését. De mi történik, ha ez a folyamat elakad és pusztító tornádóvá válik, elsöpörve mindent, ami útjába kerül? 

Egyre többen töltik egyedül az Ünnepeket. Talán mert még mindig nem találták meg a társukat, talán mert a gyász magányába zárva élnek, vagy mert a társuktól elválva töltik azt. Vannak, akik gyermekeiket egyedül nevelve gyűlnek a fa köré. Hogyan élhetjük meg az Ünnepeket egyedül is Ünnepként?

Boldogság és Belső Gyermek... Tyúk vagy tojás... Örök körforgás. Miért?

Az elfogadás fogalmával, jelentésével és megértésével a mai napig vannak nehézségek. A kivitelezésével így hát még inkább. Ha talán megfordítjuk, és először "csináljuk", éljük, akkor érteni, érezni is fogjuk. Tehát akkor mi is az elfogadás? S mit is kell csinálni, hogy ne haljunk bele?

Bármennyire is tökéletes szülő szeretne lenni valaki, miért van az, hogy a gyermeke mégis felnőve érzelmi sérülésekről jelez vissza?

Nem mindig szavakkal kell rendezni egy kapcsolatot. Hogyhogy? - teheted fel magadban a kérdést. Van más út. Tudom, tapasztaltam. Próbáld ki Te is!

Érzelmek – mindannyiónkban megbúvó apró cseppek. Amelyek néha óceánokká dagadnak. Néha tartják még magukat medrükben, néha kicsordulnak. Néha háborognak, néha a Nap sugarait visszatükrözve csillognak. Te hogyan bánsz velük?

Láttál már olyan filmet, ami arról szólt, hogyan lehet jól párkapcsolatban együtt élni? Én még nem. Az manapság nem filmtéma. Nem izgalmas, nincs benne csattanó. Pedig az élet valójában erről szól(na).

Ha a gyermekemet bármilyen kérdőíven jellemeznem kellene, az első reakcióm az lenne, hogy leírom: bátor, szorongó, mosolygós, kedves, szorgalmas, lusta, rendszerető, stb. (cikk nem csak szülőknek... Ha beosztottaid, kollégáid vannak, vagy egyszerűen emberek vesznek körül, pont ugyanolyan hasznos lesz ez a cikk!)

Szerelmi bánatban szenvedsz? Összetört a szíved? Adj 11 hetet magadnak, hogy tapra állj! Ezt állítja egy kutatás. Nézzük csak...

Ne menj oda! Ne nyúlj hozzá! Ne csináld! Ne rosszalkodj! Ne szaladj! Ne mássz fel! Ne! Ne! Ne! Hányszor hallottuk gyerekkorunkban, vagy akár mondjuk mi magunk is csemeténknek egy nap? Sokszor? Néha? Sosem? Hogyan lehetne másképp? (cikk nem csak szülőknek... Ha beosztottaid, kollégáid vannak, vagy egyszerűen emberek vesznek körül, pont ugyanolyan hasznos lesz ez a cikk!)

Amikor szerelmes leszel valakibe, ösztöneid vonzanak hozzá. Megszerezni őt, egyesülni vele, leszakítani az almát. Beleszerelmesedsz, de nem szeretsz bele.

A szeretet mindenkiben jelenlévő érzelem. Nem mérhető és nem minősíthető. A szeretet végtelen. De honnan tudom, hogy szeretnek? Honnan tudja a férjem, a feleségem, a gyermekem, vagy bárki más, hogy szeretem? Gondolatok - nem csak a szeretetnyelvekről...

Szeretet, megbocsátás – egyre többet hallani és olvasni őket. De mit is jelentenek ezek a hangzatos szavak?