Nem csak látom, tapasztalom is, hogy mióta okostelefonok vannak, a maguk instant univerzumával, a kapcsolatok sorra siklanak ki, csúsznak szét, dőlnek össze. Viber, messenger, egyebek… Pedig milyen ajándék, hogy ugyanakkor ma már bármikor bárki elérhető, a távolságok gyakorlatilag megszűntek a kontinensek között. De ez a folyamos virtuális póráz gyakran nem támogat, hanem kifejezetten akadályoz egy kapcsolatot.

Fent volt és nem írt? Látta és nem válaszolt? Profilképet cserélt? Kitett egy képet, idézetet, ezzel nekem üzent? A rövid, tömör kérdések és válaszok, a gyakran írásjelek nélküli kommunikáció, az emojik mögé bújtatott kedves, huncut, ironikus vagy ki tudja milyennek szánt üzenetek akár visszavonhatatlanul félreértetőek is lehetnek.

S mi kérdés nélkül olvassuk az aktuális hangulatunk szerint. Értjük, ahogy akarjuk, örülünk vagy megharagszunk, anélkül, hogy tudnánk, valójában mi van a másikban. Azaz félreértjük. Mert nem látjuk az üzenő fél pillantását, a szája szélén megbújó gödröcske finom üzenetét.

Ahhoz, hogy írásban valóban vissza tudjuk azt adni, ami bennünk van, rettentő körültekintően és érzékletesen kell fogalmazni. Ezt egy levélben, e-mailben még csak-csak meg lehet tenni, bár ott sem sikerül sokaknak, de egy rövid, pár szavas üzenetben... bátorság. Vagy botorság?

Nem, nem bántom a virtuális világot, hiszen nagyszerű eszköz és lehetőség a technikai információcserére, a távolságok lerövidítésére. De az érzelmek és gondolatok kifejezésére, nos, csak a legirodalmibbaknak.

S hogy akkor mit is írjunk ezekben a rövid üzenetekben, ha mégis megpróbálkozunk az érzelmek kifejezésével? Szeretlek. Hiányzol. Köszönöm, hogy vagy nekem. Ezek félreérthetetlen és értékes üzenetek. Minden mást egy jó kávé vagy tea mellett…

 

További cikkek Nőknek és Férfiaknak »