Amikor veszteség ér, nehéz. Hazudik, akik azt mondja, nem. Vagy magának vagy másoknak. A veszteség hiába hoz újat, akkor is el kell gyászoljuk magunkban a múltat, a lehetőségek elvesztését.

A gyászfolyamat egy folyton háborgó tenger, kisebb-nagyobb hullámokkal. Hol békés ringatózásban, hol mindent elsöprő, a mélyből a szennyet felhozó vad táncban. Aztán ülepszik megint, majd felbolydul. S így tovább. Végül lassan megbékél, csendben szemlélődik ebben az átrendezett térben.

De mi van, ha ez a kívül s belül dúló háború nem szűnik, és nem csak saját szennyét kavarja fel? Mi van, ha dühe és ereje már pusztít? Elönti a környezetét, sárral teríti be, fojtogatja?

Önismereti és veszteség-feldolgozó belső munka nélkül nagyon nehéz lesz ebből kijutni.

Saját magukat fojtogatják a másokat gyűlölők, miközben várják a megváltást. De mindenki csak saját magát mentheti meg. Segítséget, támogatást, megtartó és ölelő karokat kérhetnek, de mélységükből mégis egyedül kell felállniuk. A támogatók is csak kísérhetik őket ebben a folyamatban, ebben a hullámzó emelkedésben.

S a másokat gyűlölők a környezetüket is fojtogatják. Saját fájdalmukat mások bántásával igyekeznek enyhíteni. Hiába tudják, hogy veszteségük tárgya már nem hozható vissza, elborult és beszürkült világukban belső fényük helyett mindenütt az ördög gyúny-kacajos táncát látják. Ez az őrlő, perzselő, bénító érzés egyre jobban behálózza őket, míg végül báb állapotba jutva végleg beszorulnak saját börtönükbe. Onnan kiabálják szitkukat a világra, és mindenkire, akinek (- azt gondolják -) nincs fájdalma.

Szeresd a szíved legmélyén a gyűlölködő gyászolót. Nem tudja, mit cselekszik. Bánt, öl, elvesz, eltipor. Ha hagyod. Szeresd őt, de ne hagyd bántani magad. S imádkozz érte, hogy elméje egy nap megvilágosodjon, kiemelkedjen saját háborgó tengeréből, megértve a magasabb rendű összefüggéseket.

 

További cikkek Nőknek és Férfiaknak »