Lehet-e jól szeretni? Vagy csak szeretni lehet? S ha szeretsz, vajon honnan tudja a másik? Mennyi időt és pénzt áldozunk arra, hogy idegen nyelvet tanuljunk, megértsük a másikat, és megértessük magunkat. Létkérdés ma már. A szeretetnyelvek megtanulása és használata vajon miért nem az? Pedig azon is „csak” az életünk múlik, a boldogságunk. Mert szeretni és szeretve lenni végtelen erőt és szárnyakat ad, hogy az életeden könnyedén és sikeresen sétálhass végig.

Az ember a komfort zónáján belül érzi magát a legjobban. Ha nem így lenne, nem lenne ebben a zónában. Itt azonban olyan dolgok, helyzetek és emberek vannak, amelyekkel vagy akikkel egy hullámhosszon vagyunk, és kapcsolódni tudunk. Érzékszerveink, tudatalatti csápjaink veszik ezt az információt, és így, hasonlóságunk okán, zónánk részévé tesszük őket, kapcsolódunk hozzájuk. Ilyen egyszerű a vonzás törvénye.

Sokkal könnyebb egy rózsaszínre festett világban élni, tele illúziókkal és légvárakkal, mint a valóságot meglátni és szembesülni azzal, ami van. Mert akkor meglátod, hogy tenned és változtatnod kell. Kívül vagy belül. S a változás mindig veszélyeket rejt, hiszen elveszítheted azt vagy annak egy részét, amid van. De ne feledd, mindez lehetőségeket is tartogat számodra.

Kigondolod, megteszed, lesz. Leírva végtelenül egyszerűnek tűnik. Az is. Ha nem próbálod meg túlszabályozni, az utolsó momentumig pontosítani, konkretizálni. Csak tenni, és hagyni, hogy ebből kialakuljon valami – talán még annál is jobb, mint amit valaha el tudtál képzelni.

Azt gondolod, nem tudsz teremteni? Azt gondolod, ez talán valamiféle kiváltság, képesség? Minden pillanatodban teremtesz valamit. Teszel, alkotsz, formálsz. Gondolatokat, szavakat, formákat, tárgyakat, embereket, önmagadat. Teremteni nem más, mint létrehozni. Ahogy a nehézséget, úgy a megoldást is. Bármikor.

A kalandfilmekben oly gyakori jelenet bizonyára ismerős számodra is: lovas katonák hurcolják el a „gonosztevőt”, csuklóit kötéllel egymáshoz szorítva, bőrébe a húsig hatol a fájdalom. Húzzák, vonszolják a poros úton, hogy a jól megérdemelt helyére vigyék. Ott méltó büntetést nyerve térjen jobb belátásra. Nos, bár e kép kissé középkori, a párkapcsolatok során hányszor előfordul mindez, csak a lélek síkján. A manipuláció, a lelki zsarolás, a játszmák eszközeivel kötjük gúzsba a társunk, és próbáljuk a magunk útján végigpréselni. Nem tudhatod, kinek mi a maga útja. Milyen meggyőződésből járja be sajátját. Hagyd őt. Ha a Társad, kötelékek nélkül is Veled tart.

Mindenki mindenkivel összepasszol, és senki senkivel. Nincs is olyan, hogy igazi. Vagy mindenki az lehet. Mert az igaziság Benned születik meg. Azt találod, amire van szemed és van szíved. Csak meg kell látnod önmagadban és a másikban az igaziságot. S amíg kritikus vagy mindennel szemben, számodra sosem jő el az Ő. Csak, ha elfogadásban élsz. Nem megalkuvásban és beletörődésben, hanem elfogadásban. Töröld ki a csipát a szemedből és láss.

Hazudhatsz bárkinek. Vagy rájön, vagy nem. Még magadnak is hazudhatsz, és még ez is rendben van. Hiszen nem feltétlenül rossz szándékból teszed, talán nem is tudatos önmagad félrevezetése. A testedet azonban nem tudod megtéveszteni. Könyörtelenül dobja ki magából hazugságaidat, önbecsapásaidat. Gyulladásba, sejtburjánzásba ágyazva próbál megszabadulni tőle. Szavak híján fájdalommal, némán üvölti kínját. Vedd észre, és légy könyörületes hozzá, Ő hordozza a lelked, és egyik nélkül sincs helyed e földön.

A tökéletesség óriási elvárásokat támaszt. Az elvárások alatt pedig össze lehet törni. S vajon milyen joggal várod Te magad tökéleteset? Te magad az vagy-e? S egyáltalán, kinek mi a tökéletes? Vagyis akkor minek is kell megfelelni? S amiben már meg kell felelni, abban hol vagy Te magad? Hosszú kérdések sorát veti fel a tökéletesség, a tökéletes társ témája. Egy azonban bizonyos: minden, amiben elvárás van, csalódás is rejtőzik. S amiben elvárunk valamit, szem elől téveszthetünk valami olyat, amit nem vártunk, mégis értékes lehet számunkra.

Hányan szeretik a saját drámáikat, amelyben ők a főszereplők. Acélos mellvértben vagy épp bohócsipkában állnak fent a színpadon, várják a vastapsot, és nem akarnak lelépni. Így teszik fontossá magukat – legalább valahol. Figyelmet követelnek és kapnak. Pedig az életed nem attól lesz izgalmas és kalandos, hogy játszmákkal teszed tele. Hogy fondorlatos módon facsarod ki a másikból azt, amire szükséged van. A kaland önmagadon belül kezdődik, és belső sárkányoddal kell megküzdened ahhoz, hogy elnyerd a végső elismerést.

Hányan keresik a nagy Ő-t, az ideális társat. Talán Te is így vagy ezzel. De tudod-e, milyen az ideális számodra, és ebből az ideálisból mi az, ami valójában fontos Neked. Mert amikor azt mondjuk, az ideális érték 100, akkor kérdés, hogy a 90 is megfelelő-e számodra. Vagy a 80. Gyakran a 80 is elég jó. De mi csak azért is a 100-at keressük, és így élünk örök elégedetlenként, boldogtalanul. Tudd, valójában mit akarsz, csak így kaphatod meg. S ha megkapod, a megelégedettség érzésével adj hálát érte.